Nem írok a panaszfalra,
Nem érdekelsz már.
Ami fájt, az ma már sárgult levél,
Ősz lombhullatás.
Tenéked meg, ahogy látom, örömkarnevál.
Nem vádollak már meg téged,
Hisz nem is értenéd.
Ha a magad útját járod,
Engem engedjél.
Ne szekírozz tovább!
A szívem meg-megáll,
Mert szeretlek még téged, nem vitás.
A Szívem napsugarán tündökölsz tovább.
Lépjünk hát tovább.
Lepereg a búcsúkönnyem, fájón ég a vágy.

Nem írok a panaszfalra,
Úgyis elhagynál,
Harcolnom érted kár!
Hát ennyire szerettél?
Az egész csak füst, vak románc.
Még most is hazudtál!
Remegő karjaimban

Ki látott már égig érő szerelmet,
hol sírva eszi kenyerét a szeretet.
Elmennék én tehozzád, de az élet visszatart!
Szívemnek bús dobbanása elapaszt.

Láttatok már égig érő szerelmet?
Boldogságban menetelt a szekerem.
Szivárványos ég alatt ma könnyezem,
nem találom már a párom sehol sem.

Eltemettem, a sírodon zokogok,
elfeledni lényed soha nem fogom.
Árva szívem most lett igazán szomorú,
a sírodon friss még a koszorú.

Láttatok már égig érő szerelmet?
Megöl engemet a végtelen szeretet.
Marcangolja szívem, lelkem a bánat,
meg kell halnom erőtlenül utánad.

Üres lett már az életem nélküled,
nincs helyem a világon nélküled.
Ki látott már ily szomorú szerelmet,
átok veri a lelkemet, kegyetlen.

Tarnazsadány, Heves megye, 2018. szeptember 21.

Megyek erre, megyek arra,
nézek erre, nézek arra.
Gumicsizmám recés talpa,
virág hajlik a sarkamra.
Barna kislány lakodalma,
táncra perdül kormos arcú, bajszos Vajda.

Nézek jobbra, nézek balra,
szalmazsák ágy hajlékomban.
Gyere hozzám, barna kislány,
mutassuk meg, szép a világ!
Színes sátram néked szántam,
hogy szeretlek, meg nem bántam.

Tűzcsóvák szállnak a magas égen,
s én egyedül sétálok a sötét éjben.
A tavasz jöttét várom,
s közben szememre rászáll az álom.

Álmomban démonokkal küzdök, hadba kelek.
Tettek helyett sértő szavakkal bántanak,
durván lelkemet tiporják.
Szívemből a jóságot kifosztják.

Csillogó szemeimben szeretet tüzei ragyognak,
szívemben a béke vágyai kigyúlnak.
Érzem, hogy fel kéne ébrednem,
de a gonosznak szava erősen él bennem.

Próbálom szemeimet kinyitni,
s a démoni erőket kiűzni.
Felébredek, mert szememre süt már a nap fénye,
de a rossz álom szívemben nyomot hagy örökre.

Magyar vagyok, magyarnak születtem…
Szégyelljem, hogy magyarnak születtem?
*
Nem!
Hazám
Szeretem.
Magyar vagyok!
Büszkén kimondom.

Vecsés, 2002. április 13. – Kustra Ferenc

Vecsés, 2002. április 13. – Szabadka, 2017. augusztus 8. – Kustra Ferenc – A verset én írtam, az apevát alá szerző és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit.