Voltam már fent és voltam már lent is,
néha az élet mostoha,
próbára tesz és mázsás súllyal
földig húzza a vállamat.

Néha megrogyok. Majd felállok,
ugyanúgy, ahogy máskor is,
ember vagyok, és néha gyönge,
de tudom: Isten jó, s megsegít.

Minden nehézség egy – egy próba,
mégis kiállom szüntelen,
erős vagyok és talpra állok!
Nem fog ki rajtam semmi sem.

Amíg a szívem dobban, lázad,
s ily sok benne a szeretet,
nem engedi, hogy összetörjek,
s begyógyítja a sebhelyet.

Mert még szeretni, élni vágyik,
s érzem: már sokkal könnyedebb,
hiszen ezernyi dolgom van még,
amely vár reám idelent.

Gyönyörű volt, akár egy álom,
mind az, mit képzeltem veled,
gyönyörű, mit arany tollal
színesre festett a képzelet.


Gyönyörű, de rá kellett jönnöm,
mind az, mit elhittem neked,
hazugság volt. Most rideg minden,
s nem találom a helyemet.


Kihűlt szívemben néma gyász van,
s a könny, mely lelkemről pereg,
eleven sebként sajdul bennem,
aztán elmúlik hirtelen.


Időm kevés, és nem akarom már
rád pazarolni, mert lehet,
azt dobom el, ki csöndben, némán,
tiszta szívéből szeretett.


Néha még itt vagy álmaimban,
de többé nem leszek veled,
messze tűnök, hol talán egyszer
rám talál még a szerelem.

Futnak az évek

Futnak az évek, de amíg élek
szeretnék átélni ezer csodát,
melletted lenni, ha bármi is jönne,
hogy elmondhasd majd, ha valami bánt.


Futnak az évek rohanó lépttel,
és néha nem tudjuk, hogyan tovább,
egyetlen csak, mi biztosnak tűnik,
hogy szeretlek téged egy életen át.


Történjen bármi, én nem fogok bánni
semmit sem, amíg mellettem állsz,
mert amíg itt vagy karomba bújva,
addig gyönyörű ez a világ.


Jöhet a tél és pustolhat hó is
hófehér leplét terítve ránk,
mert az a tűz, mely belőlünk árad,
úgy fűt, akár egy meleg kabát.


Futnak az évek. Messze tűnt régen
az ifjúkori álmodozás,
de míg egy csöppnyi remény is éltet,
Addig gyönyörű ez a világ.

Ne búsulj bent a hideg szobában,
állj fel! Tárd ki az ablakod!
Hagyd, míg a napfény meleget áraszt
megpihenve az arcodon.


Ne búsulj bent, magadba hullva,
mint egy árnyék, mely egyre fogy,
jöjj közelebb és állj ki a fényre,
látod? Most minden úgy ragyog.


Nézd! Még a felhő is nyugodni készül,
átölelve a kék eget,
Játszi mosollyal simogatva
bólint, azután messze megy.


Ne gubbassz bent! Látod, most minden
olyan vidám és éltető,
mint a napfény, mely simogat téged,
mint egy érzéki szerető.


Ne búsulj bent! Jöjj ki a fényre!
Hadd simítsa az arcodat!
Hagyd a bánatot messze tűnni!
Hidd el: leszel még boldogabb.

Lesz majd még időd nevetni, sírni,
s holnap talán majd úgy ragyogsz,
mint a csillag, mely éji sötétben
Olyan fényesen felragyog.

Cipelem az élet keresztjét, csoszogva botorkálok.
Hiszem, hogy vinnem kell… ha állok, csak esőn ázok.
Segítenék én másokon is, mint szamaritánus,
De magam is rászorulnék, mint meglőtt ulánus.

A lélek is küzd, kavarog benne a jó és a szépség,
De külhatások érik, irányítják, mi mind fékség.
Visz előre a HIT, REMÉNY és SZERETET.
Egy van… becsüljük meg ezt a rövid életet.

Vecsés, 2013. január 27. – Kustra Ferenc József