Sötét hajad már régen őszbe fordult,
de én éppen úgy szeretem,
mint mikor először lobbant a szélben,
míg hozzám jöttél a parti fövenyen.

Szemed is megtört. Arcod is sápadt,
de most is oly kedves énnekem,
s szemeid, mint az esthajnalcsillag
most is úgy ragyognak nekem.

Elszállt az idő, s vele egy élet,
de most sincs számomra kedvesebb,
mint a te kezed, mely oly szelíden érint,
hogy ma is éppen úgy megremegek.

S ha eljön egyszer az utolsó óra,
csak annyi lesz minden óhajom,
hogy a te szemed csillogását lássam,
s még utoljára öleljen karod.

Nem várok kincset, csak biztonságra vágyom,
egy boldog családra, hol szeretet vár,
hol megingott hitem újra megtalálom,
s békét, mit régóta keresek már.

Elveszett remények ködéből bújva
szeretném újra látni a fényt,
nyugalmat szeretnék. Egy kis szabadságot,
s egy meleg kis otthont, mely csak az enyém.

Rátalálni egy igaz jóbarátra,
ki mindig szeret és mindent megért,
kitől a könnyem is szivárvánnyá válik,
s ugyanúgy szeret, ahogyan én.

Szeretni, aki kitart mellettem,
s hű szeremmel indul felém,
kinek a szíve csak értem lángol,
s szemében miattam ragyog a fény.

Minden nap egy fénylő ünnep,
mikor látom mosolyod.
Világ összes szeretetét
a szívedben hordozod.

Hoztam volna virágot is,
de sajnálom letépni.
Adom inkább szerelmemet,
sokkal inkább megéri.

Mára már a mátkám lettél,
gyűrűm csillan ujjadon,
úgy szeretlek én, mint a sót
köszöntelek nőnapon!

Ne szólj most durván. Szeress lágyan, türelmesen,
ne nézz rám vádló tekintettel, én sem teszem.
Ölelj magadhoz, mint a vén fűz, mely fölém hajol,
s halkan suhogva, suttogó hangon rebegve szól.

Ne bánts meg. Szeress gyöngéd szavakkal, oly szelíden,
hogy minden érintés, minden sóhaj finom legyen.
Hisz úgy szeretlek, akár a tiszta, áttetsző forrásvizet,
melynek hűs cseppje ajkamon lágyan végig pereg.

Látod? Most nem kell semmi csak szelíd szavak,
mely lelkem mélyében mélyen reményt fakaszt.
Tudod, most úgy fáj a lelkem, de érted sajog,
szeress, s én mindörökké tiéd vagyok.

Mennyire szeretsz
Mennyire szeretsz? Mondd el újra,
hallani szeretném hangodat,
ahogy kimondod újra és újra,
nevemet suttogva, boldogan.
Szeretsz e úgy, mint a legszebbik rózsát,
mely tenéked ontja minden illatát,
mely ablakod alatt lágyan és szelíden
bűvös illattal lengi be szobád?
Hiányzom e, vagy eloltja bárki
hirtelen feltámadt, égő szomjadat?
Hiányzom e, ha messze vagyok tőled,
s nem érzed ajkadon forró csókomat?
Látod? Én, szeretlek, s kínzó szomjamat
nem olthatja el senki sem,
csak tőled akarok minden apró bókot,
melytől melegség járja át szívem.
Tőled akarom a bársony színű rózsát,
a gyöngéd ölelést, a forró csókokat,
nem kell senki más ezen a világon,
csak te olthatod el égő szomjamat.
Csak te vagy nekem egyedül a földön,
ki elhozza nékem a virágzó tavaszt,
és ha te nem jössz, nem is kell senki,
magamba temettem minden álmomat.