Talán, ha egyszer az idő múlása
begyógyítja a szíven szúrt sebet,
a fájó emlékek halványabbá válnak,
még a levegőt is másképpen veszed.


Nem fáj a szíved minden dobbanástól,
s messzire oszlanak majd a kételyek,
amely benned él, s kínzó fájdalommal
fel- feltépi a hegedő sebet.


Melyet most érzel, s bánatod táplálja,
s nem is érzed, hogy én is féltelek,
hiszen szeretlek! S minden imádságom
teérted szól, és téged védelek.


Szeretnék neked sokkal többet adni,
de kincseim nekem sajnos nincsenek,
csak szeretet, amely olyan mélyről tör fel,
hogy megremegteti minden ízemet.


Nem vágyom mást, csak néma pillantásod,
amely elárulja, hogy te is szeretsz,
s érezni tudjam minden sóhajtásban
mennyire fáj, ha nem vagyok veled.

Ne kérdezd tőlem ki vagyok,
azt sem, hogy miért jöttem,
nem tudom. S nem is akarom,
csak itt vagyok, s magam sem értem.


Talán a hangod csábított
még hallom fülemben, s érzem,
ahogyan halkan duruzsolsz,
s fülembe súgsz annyi szépet.


Ne kérdezd, mit is akarok!
Nem tudom. Nem értem én sem,
de a szerelmed akarom,
nem félig, hanem egészen.


Ne kérdezd, miért szeretlek!
Nem tudom én sem, de érzem,
akarlak, mint egy üstökös,
mely mélyre hullik az égen.


Ne kérdezd mi benned a jó!
Őrült vagyok. S annyira félszeg.
Nem akartam, de itt vagyok,
hogy tiéd lehessek egészen.


Ne kérdezd, meddig maradok!
Nem tudom. Neked az élet
mennyit ér? De én akarom!
Örökké veled, míg élek!

Megpihennék. Valahol csöndben.
Valami békés félhomályban,
ahol nem bántanak a fények,
s nem zavarnak az álmodásban.

Lehunyt szemekkel látom újra
akár egy régi, édes álmot,
szemeid kéklő tisztaságát,
ahogy rám nézel, s ma is csodálom

az érzést, amelyet irántam érzel,
bár érintésed ma már csak álom,
mégis: lelkemnek börtönében
meglapulsz. S valahol várod

a szót, mit oly nehezen mondok,
s te mégis epedve vágyod,
mint megnyugvásod egy ölelésben,
Míg szeretted karodba zárod.

Megpihennék karodban újra,
de nem vonz már semmilyen álom,
nem csábít már az ölelés sem,
csak karodban nyugodni vágyom.

Lesznek, e vajon boldog idők még
melyet a sors még tartogat?
Vagy éji sötétbe hajlik az este,
s nem vár ránk többé pirkadat.

Látom e még a fényt a szemedben
mely oly szeretettel néz reám,
hogy elfelejtek mindent, mi bántott,
s nem érdekel már semmi más.

Lesz e még vajon napfényes nyár is,
vagy csak borongós nappalok?
S szürke felhők, mik könnyeket sírnak,
s végigfolynak az arcomon.

Tudom, hogy nehéz. Neked is épp úgy,
hiszen messze vagy, s jól tudom:
száz határ, amely közöttünk áll most,
mégis: terólad álmodom.

Amíg a nappalt váltja az éjjel,
s mosolyt látok az arcodon,
nem állhat el a szívverésem,
hiszen szeretlek: oly nagyon.

Furcsa a kávé íze a számban
ezen az álmos hajnalon,
furcsán ásít a hold is az égen,
amíg aludni vánszorog.

Oly furcsa most a megvetett ágy is,
érintetlen a paplanod,
mióta nem vagy, üres lett minden,
s oly borúsak a nappalok.

Valahogy most a meleg sem csábít,
pedig a kályha úgy lobog
belülről, és a vöröslő lángok
szinte táncolnak arcomon.

Úgy világít a meleg szobában,
mint a mécses az asztalon,
olyan jó meghitt meleget áraszt,
csak Te hiányzol most oly nagyon.

Tudod: nekem csak Te vagy a fontos:
s most az órákat számolom,
amikor végre nyílik az ajtó,
s karodba omlok. Hisz tudom:

Te is szeretsz, és amíg a szívem
egyetlen egyet is dobog,
minden dobbanás tenéked szól, hisz
teérted élek. Jól tudod.