Emeld fel bíbor képedet,
Csendes Esthajnal!
Enyhítsd meg a természetet
Harmatillattal.

Hozd alá a fáradt szemnek
Kívánt álmait,
Fedezd bé a szerelemnek
Édes titkait.

Titkon nyílnak az életnek
Legszebb rózsái,
Mély titokban csörgedeznek
Legszebb órái.

Ah, nékem is van egy titkom
Szívembe rejtve!
Nem szabad azt kimondanom:
El van temetve.

Nem szabad kijelentenem,
Mely boldog vagyok;
S hogy ki az én egyetlenem,
Kiért hervadok.

Csak a néma hold mosolyog
Rám szemérmesen,
Mikor az örömcsepp ragyog
Forró szememen.

[1797-1799 között]

Emlékednek végső foszlányát,
Ledöntött bálvány, eldobom,
Egy sóhaj és Isten hozzátok
Szerelmes, lázas, balga álmok,
Lelkem továbbszáll szabadon.

A szerelem szép világától
Megtörve, fájón búcsuzom.
Elrablá tőlem ifjuságom,
De elhagyott tündér-világom
Búcsuzva meg nem átkozom.

Búcsuzom. - A szerelem lángja
Addig tart, míg az ifjuság.
Sírján a meghalt ifjuságnak
Letörtem egy édes leánynak
Meghalt szerelmünk ciprusát.

E cipruság utolsó dalom,
Elzengem ezt is még neked,
Benne sír lelkem régi álma
S drágán megváltott szabadsága
Bezárult édenkert felett.

Lelkem szabad. Fakó világban
Repülhet, szállhat szabadon.
Nem kötik már a régi vágyak,
Romjain egy letűnt világnak
Elzengtem utolsó dalom.

Lelkem szabad. Feloldva minden,
Mi szárnyait leszegezé.
Repülhet már a magas égig
Vagy egy kopár temetőn végig -
Most ásott, néma sír felé...

Emlékednek végső foszlányát,
Ledöntött bálvány, eldobom,
Egy sóhaj... óh, bár véle szállna
Egy üres élet végső lángja,
Míg elcseng utolsó dalom!...

Mélázva meséli
Édesanyám,
Szomorú élete
Alkonyán,
Hogyan szerették
Egymást ők ketten
Szerelmük tavaszán,
Mikor én születtem...

Lobogó kandalló
Hasábja bug:
Múló az üdvösség,
A tavasz hazug,
De azt is tudom jól,
Megérezem,
Hogy szent volt, hogy nagy volt
Az a szerelem!

Hiszen a hajtása
Én vagyok,
Nagy szemeim lángja
Tőle ragyog!
Kivettem a részem
Télből, fagyból, árnyból,
De bennem örökké
E letűnt üdvösség
Szent tavasza lángol!

Az emberek, az élők és halandók
Elmúlnak tőlem lassan, csöndesen
És becsukódnak minden földi ajtók
És beborul egem és életem.
Az ifjúsággal a szerelem elmegy
A mennyei és földi szerelem,
Az örömök utolsót énekelnek
S a bánatok maradnak csak velem.

A bánatok s a régi, boldog ősök,
Magyar költők, tündöklő, végtelen
Dicső sorokban az áldott elődök,
Ők súgnak szellemhangokon nekem.
Balassi, Csokonai és Petőfi,
Arany, Tömörkény. És én figyelem
E hangokat, mint darvakat a téli
Magányos, hűvös, ködös éjjelen.
Lelkem szeme szent röptüket idézi
S hozzájuk hangolom az énekem...

Az emberek, az élők és halandók
Elmúlnak tőlem lassan, csöndesen
És becsukódnak minden földi ajtók
És beborul egem és életem.
Az ifjúsággal a szerelem elmegy
A mennyei és földi szerelem,
Az örömök utolsót énekelnek
S a bánatok maradnak csak velem.

A bánatok s a régi, boldog ősök,
Magyar költők, tündöklő, végtelen
Dicső sorokban az áldott elődök,
Ők súgnak szellemhangokon nekem.
Balassi, Csokonai és Petőfi,
Arany, Tömörkény. És én figyelem
E hangokat, mint darvakat a téli
Magányos, hűvös, ködös éjjelen.
Lelkem szeme szent röptüket idézi
S hozzájuk hangolom az énekem...