Csak pár akkord, mely metronóm ütemben
megszólal a régi orgonán,
egy adagio, mely tiszta hangon csendül,
s a nagy teremben csengve messze száll.


Barokk díszek pompázó varázsa,
s a padok közül felcsendült korál,
elábrándít, s az echót hallgatva
fantáziám oly messzire száll.

Mennyi szempár talált itt egymásra?
Hányszor szövődött itt szép románc?
E vén falak közt mennyi sóhaj rejlik,
melynek emléke régen messze jár.

Mennyi űz, mely a lelkekből áradt,
Mennyi féktelen, nagy szerelem?
Már messze tűnt az idők fátyolában,
de a falak közt most is ott dereng.

Gyönyörű volt, akár egy álom,
mind az, mit képzeltem veled,
gyönyörű, mit arany tollal
színesre festett a képzelet.


Gyönyörű, de rá kellett jönnöm,
mind az, mit elhittem neked,
hazugság volt. Most rideg minden,
s nem találom a helyemet.


Kihűlt szívemben néma gyász van,
s a könny, mely lelkemről pereg,
eleven sebként sajdul bennem,
aztán elmúlik hirtelen.


Időm kevés, és nem akarom már
rád pazarolni, mert lehet,
azt dobom el, ki csöndben, némán,
tiszta szívéből szeretett.


Néha még itt vagy álmaimban,
de többé nem leszek veled,
messze tűnök, hol talán egyszer
rám talál még a szerelem.

(Borrímesek)
Mezők, rétek felett kavarog a kis susogó szellő,
Szerelemérzésem föl-föl támad, mint susogó szellő.
Lélek mezőm felett él szerelem, mint susogó szellő…

Szerelmem, egyszer csak döntöttél, elhagytál, csak úgy leléptél,
Mikor lépcső előkerült, Te azonnal arra leléptél.
Szerelmem elhagytál! Egyszer csak életemből kiléptél.
Nem kéredzkedtél, az indokod semmi sem volt, kiléptél.

(Anaforás, bokorrímes)
Elmentél kedves, az állhatatosság nem erősséged.
Elmentél, de ezzel nem bizonyítottad fensőbbséged…
Elmentél kedves, Te tudod… nálam él az elsőbbséged.

Én csak boldogan mosolyogtam rád, szerelmes szívünk
Lélekben egyesült, mára meg… pusztaság az eszünk.
Nagyon szerettelek, mosolyogtam, vágytam; ketten együtt legyünk!
Lélekben egyesült szívek eltávolodtak… már külön megyünk!

(Kereszt anaforás)
Igen, látom az állhatatosság nem mindenki sajátja,
Lélekben egyesülés… van kinek nincs már más maradványa.
Igen látom, ócska sorsom… a végtelen boldogság ellenző,
Lélekben egyesülés: volt múlt! Nyakadban… lobog egy keszkenő.

Vecsés, 2020. július 7. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.

Talán majd egyszer elmesélem néked,
hogy valaha régen volt egy szerelem,
melyben azt hittem minden csupa fény lesz,
s beragyogja az egész életem.

Azt hittem minden hajnalhasadáskor
ajkamra forró, lágy csókot lehel,
s mellettem lesz, míg dobban a szívem,
jóban és rosszban, s fogja kezem.

Talán majd egyszer megértem azt is,
miért lett vége olyan hirtelen,
mért vált hirtelen minden oly sötétté
mikor annyira szerettelek.

Hisz nem volt más, csak egy buta félreértés,
nem is hittem, hogy elveszítelek,
s vártalak téged oly sok délutánon,
ezernyi forró, kínzó éjjelen.

Ma már nem várok semmit a sorstól,
hisz az éjszaka egyre közelebb,
nincsenek vádak, nincsen több kétely,
csak a tűz, mellyel szerettelek.

Talán majd egyszer egy másik világban,
egyszer majd végre a tied leszek,
úgy, ahogy egykor szerettem volna
azt, hogy örökké veled legyek.

Talán. Hisz most is szívemben érzem,
minden, de minden út hozzád vezet,
s amíg csak el nem ragad a végzet,
szívem mélyében itt vagy velem.

Nem mehetek Egerszegre,
csendben megyek Debrecenbe.
Szerelmemmel nem lehetek.
Lehet, szerzetesnek megyek.

Egyetlenem nem kedvesem.
Lehetne bezzeg gyermekem !
Szeptemberben megszerettem,
beteg fejjel beleestem.

Lelkem egyszer gerle lenne,
Mellette fel-le repdesne.
De ez felesleges lenne -
ezerfele elkergetne.

Vele lennem lehetetlen,
e helyzetem menthetetlen.
Epekedve epekedek,
Rettenetesen szenvedek.

Megszeppenve menetelek,
rengetegszer elmerengek,
elkeseredve remegek,
este keveset szendergek.

Keresztem lett e szerelem,
mert eszemvesztve szeretem.
Nem mehetek Egerszegre,
Csendben megyek Debrecenbe...