Idő 
Értékelés 
Értékelés Köszönettel Sárosiné Mikó Ágnesnek
E földön, melyet már az ókor bölcsei is
a siralom völgyének neveztek, minden
ember saját keresztjét ácsolja, és tudva
vagy tudatlanul, hosszú életeken át,
mint saját sorsának jeléül a messzi cél felé,
néha könnyen, néha nehezen, de állandóan
magával hordja. Mint tékozló fiú, bolyong
e földön, mely néha, mint gyengéd anya,
és néha, mint szigorú apa, bán vele, de
majdnem a végtelenségig foglya marad
e föld kápráztató és varázsos szellemének.
Míg eszménye gyönge és tudata borús, minden
kő alatt egy kígyó vagy egy skorpió rejtőzik.
Ez egy lassú, hosszú idő, mely során egy balga ember
az élet törvényeivel örökké küszködik.
Egyenlően ismeri meg az élvezetet és a fájdalmat,
és emberi hajlama állandóan csak a földnek
mulandó mámora felé tereli. Fájdalom vagy
élvezet, minden érzés olyan, mint egy iskola,
de végül az emberi eszmében megszületik
a gondolkodás tétova szava. Idővel mindenkinek
tudás a célja, és a tudással együtt csírázni kezd
az akarata. A tudás hatalom, de könnyen félrevezet,
mert a hatalomra vágyás egyik legnagyobb veszélye.
Ennek viszont a büszkeség és zsarnokság az
ikertestvére. Egyetlen orvosság erre a jóakarat
és az alázatosság. Ez mind részese a földi
hatalomnak, akár mint erény, akár mint vétek.
Csak egyben vagyok biztos, hogy minden változik,
de az embernek saját elhatározása a megváltozás.
Tudása által állandóan választással áll szemben.
Útja sokáig előre vezetett, mert ez a fejlődésnek
ősi törvénye, de mikor végre betelik a pohár, az út
kétfelé szakad, és vagy balra vagy jobbra vezet.
Balra a zsarnok megy, jobbra, ki tiszta szívvel szeret.
Végül megérik az idő, mikor a földnek zarándoka
hátat fordít a gonosznak, és feladja a hosszú harcot
nemesebb tudatával felvértezve. Krisztus felé fordul szeretettel
telt lélekkel, és az Atya szőlőskertjében dolgozik.
Mióta az élet vizéből ivott, már többé nem szomjazik,
hanem éberen és szeretettel végzi önzetlen feladatát.
Hosszú s nehéz zarándoklása után földi élete
útjának végére érve, önként feszíti keresztre önmagát,
mert végre lemondott mindenről, ami mulandó és földi.
Most már bátran száll szembe a halállal, melyet nem
veszteségnek, hanem végső győzelemnek tekint.
Amint lenéz a keresztről, szemei könnyekkel telnek,
de nem önmagát siratja, hanem a gyarló emberiséget,
és minden könnycsepp olyan, mint egy fohász.
Most már élete teljesen Isten kezében van. Kileheli
lelkét, és ezáltal legyőzi a halált. Teste élettelen
a kereszten, de ő már halhatatlan. S íme, születik
Istennek egy új leánya vagy fia -
s mint Krisztus példája mutatta -,
minden megfeszítésnek feltámadás a díja.
E földön, melyet már az ókor bölcsei is
a siralom völgyének neveztek, minden
ember saját keresztjét ácsolja, és tudva
vagy tudatlanul, hosszú életeken át,
mint saját sorsának jeléül a messzi cél felé,
néha könnyen, néha nehezen, de állandóan
magával hordja. Mint tékozló fiú, bolyong
e földön, mely néha, mint gyengéd anya,
és néha, mint szigorú apa, bán vele, de
majdnem a végtelenségig foglya marad
e föld kápráztató és varázsos szellemének.
Míg eszménye gyönge és tudata borús, minden
kő alatt egy kígyó vagy egy skorpió rejtőzik.
Ez egy lassú, hosszú idő, mely során egy balga ember
az élet törvényeivel örökké küszködik.
Egyenlően ismeri meg az élvezetet és a fájdalmat,
és emberi hajlama állandóan csak a földnek
mulandó mámora felé tereli. Fájdalom vagy
élvezet, minden érzés olyan, mint egy iskola,
de végül az emberi eszmében megszületik
a gondolkodás tétova szava. Idővel mindenkinek
tudás a célja, és a tudással együtt csírázni kezd
az akarata. A tudás hatalom, de könnyen félrevezet,
mert a hatalomra vágyás egyik legnagyobb veszélye.
Ennek viszont a büszkeség és zsarnokság az
ikertestvére. Egyetlen orvosság erre a jóakarat
és az alázatosság. Ez mind részese a földi
hatalomnak, akár mint erény, akár mint vétek.
Csak egyben vagyok biztos, hogy minden változik,
de az embernek saját elhatározása a megváltozás.
Tudása által állandóan választással áll szemben.
Útja sokáig előre vezetett, mert ez a fejlődésnek
ősi törvénye, de mikor végre betelik a pohár, az út
kétfelé szakad, és vagy balra vagy jobbra vezet.
Balra a zsarnok megy, jobbra, ki tiszta szívvel szeret.
Végül megérik az idő, mikor a földnek zarándoka
hátat fordít a gonosznak, és feladja a hosszú harcot
nemesebb tudatával felvértezve. Krisztus felé fordul szeretettel
telt lélekkel, és az Atya szőlőskertjében dolgozik.
Mióta az élet vizéből ivott, már többé nem szomjazik,
hanem éberen és szeretettel végzi önzetlen feladatát.
Hosszú s nehéz zarándoklása után földi élete
útjának végére érve, önként feszíti keresztre önmagát,
mert végre lemondott mindenről, ami mulandó és földi.
Most már bátran száll szembe a halállal, melyet nem
veszteségnek, hanem végső győzelemnek tekint.
Amint lenéz a keresztről, szemei könnyekkel telnek,
de nem önmagát siratja, hanem a gyarló emberiséget,
és minden könnycsepp olyan, mint egy fohász.
Most már élete teljesen Isten kezében van. Kileheli
lelkét, és ezáltal legyőzi a halált. Teste élettelen
a kereszten, de ő már halhatatlan. S íme, születik
Istennek egy új leánya vagy fia -
s mint Krisztus példája mutatta -,
minden megfeszítésnek feltámadás a díja.
Hétköznapi pszichológia…
Tetteid alapján olyan vagy, mint kinek állott vízzel van tele
A haja alatti rész, így értelem kiszorult, mert más élete…
De nincs ez jó, van az ember és emberek közötti különbsége.
Az nem elég ám a normál élethez, hogy bőszen nyelegeted kedvenc páleszodat,
Életed jobbra fordulása attól nem lesz, ha már elérdesítetted hangodat,
Amilyent az emberfia- és lánya csak a varjúktól hemzsegő nagy mezőn hallhat.
Föl kellene ébreszteni téged, a saját levetemült világodból.
Én a püspöknek még nem szólok, bár már úgyis tudja, hogy soha nem gyónol…
Élted már olyan, mint az este, mikor a már keskeny vörös, kihuny… le a homályba
Ki a napnak nyugovását csak nézi, azt látja, hogy van út a mélységek árkába…
Olyan ez, mint amikor ha, tüzesített óntányér élével esne a földbe,
Majd a nagy-lassú zuhanás után nem látszana már, csak az égővörös széle…
A homályosan sötétedő színe, rettegtetőn erősödik: rohamába,
Olyan ez mintha egy tanya égne messzi, de vajon mér’ látható már hamvába?
A piros szín süllyedt, lejárt, sárgába még azért átcsúszik,
Majd zöld-sötétlila lesz, ami meg elláthatatlanodik!
Ez vagy már Te, aki már nem érti meg a lódobogást,
És már nem is tudod átélni, jó ló-pata… koccanást.
Ezen helyzetbe, nálad már nem érdemes szövétneket gyújtani,
Az ösztönöd még él, nyugtalanságod még véredben fog lüktetni.
Ismeretlen hatalom szállt meg, uralkodik rajtad, eluralkodni…
Ezért aztán az eszed is behódolt, Te gondolod: még páleszt neki!
Te most a mocsaradon vergődsz által,
Lelkedben, nyomokban tán’ vágyad által.
De láp folyvást csak lehúzna… mi által…
A terjengő esti melegben, valahol még fáklyát látsz fölvillanni,
De sajnos az uralkodó sötétben, nem akarsz magadtól okádni…
Varázshatalmat akartál, tán' másmilyent, ami másként, de mégis bekövetkezett!
Ez nem vágyad, de rajtad van és önállóan irányítja ronggyá lett életedet!
Lassan-gyorsan… csúszott a napkorongod láthatatlanul a mély sötétség mélyére,
Úgy mintha a tüzesített óntányér, ha vörös szélével belevágna a földbe…
A lápon való áttörésre, nem elég, még sok páleszt inni,
Mert csak lehúz… előzetesen intézkedést kell bevezetni.
A sötétség-helyzet jelenleg az, hogy nem ismered meg a jó tanácsot,
Hiába jön veled szemben, és dob neked mocsaras létbe kötélhágcsót!
Homálytalan, de sűrű-sötét az estéd,
Fény talán már nem is éri el az elméd.
Messze, a semmiben szikrát szórnak megsegítőn a csillagok,
A Hold sarlója még esélyt kínál, de elhagytak a silbakok.
Ez már biz’ azt jelenti, hogy a lápban már nyakig ülsz,
És ha már a Holdban sem bízol, akkor nem menekülsz…
Csillagfényben, nem kéne bíznod nagy távolból, mert becsapnak,
Azok a kicsi fények, sűrű lomberdőn, át nem hatolnak.
Talány reményre ad okot, ha elfogadod azt a jó tanácsot… a segítséget,
Még menekülhetsz talán a lassú léptű sártengerből, ha éled eszmeiséget…
Figyeld, hogy van-e még a fölfelé kunkorodó parázs képében a fáklya,
Az éjben derengő fény, még lápból kimászást jelenthet vissza a világba.
Nem kemény, torzítatlan kő lócádat, mi most egy lehúzó sárkupac,
Gondold meg, ha tudod, vissza kén’ cserélni, mi emberi életkupac.
Ezen persze a mámort hozó, uralkodó… sírva-örülve csak felnevet.
Ő már biztos a győzelmébe, hogy a lelked, majd pokolban sátánnál lehet…
Nézd, ez megint a fáklyaláng kunkorodása,
Lehet, hogy még a reményt közvetíti máma…
Valami kéz benyújtja neked a csípős szagú italt,
Viszont jó, ha nem fogadod… jobb ha, a lápban ez kihalt!
Az függés lidércének is inkább a vaksötétségben oly’ nagy a hatalma,
Te most próbáld meg, tarts ki, még megjöhet neked, bizton a fény-reggel uralma.
Majd ha újra hallani fogod, erdei levelek, halkan suttogó lepeségét.
Meglásd, e susogásra az ijedség és bú öléből kiejt, veszted páleszt, fényét…
Ha készen állsz, gondold meg, a függők, -mind- valamiért haragszanak egész világra,
Te hagyd ezt el, hibádat tudod és javítsad, ne titkold, egy életed van... családja...
*
(Anaforás senrjon csokor, fél haiku-s láncban.)
Azért függeszted magad,
Mert szerinted jól érezd magad.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy te egy függő,
Mert, mint írtam, te sem érted magad.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy vesző’… függő,
Mert rosszkor, rossz helyre születtél…
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy Te eltérő,
Mert ettől várod sorsjavulást…
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy így megélő
Sorsoddal szemben… hiszel másban.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy nyakig lápban,
Mert a vágyott sors, mocsár szava!
Akkor most, mi van?
*
Azért készülsz elveszni,
Mert láp tudatlan gyermeke vagy...
Akkor most… mi van?
Vecsés, 2021. május 24. – Kustra Ferenc József
Tetteid alapján olyan vagy, mint kinek állott vízzel van tele
A haja alatti rész, így értelem kiszorult, mert más élete…
De nincs ez jó, van az ember és emberek közötti különbsége.
Az nem elég ám a normál élethez, hogy bőszen nyelegeted kedvenc páleszodat,
Életed jobbra fordulása attól nem lesz, ha már elérdesítetted hangodat,
Amilyent az emberfia- és lánya csak a varjúktól hemzsegő nagy mezőn hallhat.
Föl kellene ébreszteni téged, a saját levetemült világodból.
Én a püspöknek még nem szólok, bár már úgyis tudja, hogy soha nem gyónol…
Élted már olyan, mint az este, mikor a már keskeny vörös, kihuny… le a homályba
Ki a napnak nyugovását csak nézi, azt látja, hogy van út a mélységek árkába…
Olyan ez, mint amikor ha, tüzesített óntányér élével esne a földbe,
Majd a nagy-lassú zuhanás után nem látszana már, csak az égővörös széle…
A homályosan sötétedő színe, rettegtetőn erősödik: rohamába,
Olyan ez mintha egy tanya égne messzi, de vajon mér’ látható már hamvába?
A piros szín süllyedt, lejárt, sárgába még azért átcsúszik,
Majd zöld-sötétlila lesz, ami meg elláthatatlanodik!
Ez vagy már Te, aki már nem érti meg a lódobogást,
És már nem is tudod átélni, jó ló-pata… koccanást.
Ezen helyzetbe, nálad már nem érdemes szövétneket gyújtani,
Az ösztönöd még él, nyugtalanságod még véredben fog lüktetni.
Ismeretlen hatalom szállt meg, uralkodik rajtad, eluralkodni…
Ezért aztán az eszed is behódolt, Te gondolod: még páleszt neki!
Te most a mocsaradon vergődsz által,
Lelkedben, nyomokban tán’ vágyad által.
De láp folyvást csak lehúzna… mi által…
A terjengő esti melegben, valahol még fáklyát látsz fölvillanni,
De sajnos az uralkodó sötétben, nem akarsz magadtól okádni…
Varázshatalmat akartál, tán' másmilyent, ami másként, de mégis bekövetkezett!
Ez nem vágyad, de rajtad van és önállóan irányítja ronggyá lett életedet!
Lassan-gyorsan… csúszott a napkorongod láthatatlanul a mély sötétség mélyére,
Úgy mintha a tüzesített óntányér, ha vörös szélével belevágna a földbe…
A lápon való áttörésre, nem elég, még sok páleszt inni,
Mert csak lehúz… előzetesen intézkedést kell bevezetni.
A sötétség-helyzet jelenleg az, hogy nem ismered meg a jó tanácsot,
Hiába jön veled szemben, és dob neked mocsaras létbe kötélhágcsót!
Homálytalan, de sűrű-sötét az estéd,
Fény talán már nem is éri el az elméd.
Messze, a semmiben szikrát szórnak megsegítőn a csillagok,
A Hold sarlója még esélyt kínál, de elhagytak a silbakok.
Ez már biz’ azt jelenti, hogy a lápban már nyakig ülsz,
És ha már a Holdban sem bízol, akkor nem menekülsz…
Csillagfényben, nem kéne bíznod nagy távolból, mert becsapnak,
Azok a kicsi fények, sűrű lomberdőn, át nem hatolnak.
Talány reményre ad okot, ha elfogadod azt a jó tanácsot… a segítséget,
Még menekülhetsz talán a lassú léptű sártengerből, ha éled eszmeiséget…
Figyeld, hogy van-e még a fölfelé kunkorodó parázs képében a fáklya,
Az éjben derengő fény, még lápból kimászást jelenthet vissza a világba.
Nem kemény, torzítatlan kő lócádat, mi most egy lehúzó sárkupac,
Gondold meg, ha tudod, vissza kén’ cserélni, mi emberi életkupac.
Ezen persze a mámort hozó, uralkodó… sírva-örülve csak felnevet.
Ő már biztos a győzelmébe, hogy a lelked, majd pokolban sátánnál lehet…
Nézd, ez megint a fáklyaláng kunkorodása,
Lehet, hogy még a reményt közvetíti máma…
Valami kéz benyújtja neked a csípős szagú italt,
Viszont jó, ha nem fogadod… jobb ha, a lápban ez kihalt!
Az függés lidércének is inkább a vaksötétségben oly’ nagy a hatalma,
Te most próbáld meg, tarts ki, még megjöhet neked, bizton a fény-reggel uralma.
Majd ha újra hallani fogod, erdei levelek, halkan suttogó lepeségét.
Meglásd, e susogásra az ijedség és bú öléből kiejt, veszted páleszt, fényét…
Ha készen állsz, gondold meg, a függők, -mind- valamiért haragszanak egész világra,
Te hagyd ezt el, hibádat tudod és javítsad, ne titkold, egy életed van... családja...
*
(Anaforás senrjon csokor, fél haiku-s láncban.)
Azért függeszted magad,
Mert szerinted jól érezd magad.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy te egy függő,
Mert, mint írtam, te sem érted magad.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy vesző’… függő,
Mert rosszkor, rossz helyre születtél…
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy Te eltérő,
Mert ettől várod sorsjavulást…
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy így megélő
Sorsoddal szemben… hiszel másban.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy nyakig lápban,
Mert a vágyott sors, mocsár szava!
Akkor most, mi van?
*
Azért készülsz elveszni,
Mert láp tudatlan gyermeke vagy...
Akkor most… mi van?
Vecsés, 2021. május 24. – Kustra Ferenc József
Gyermekkori emlék közzététele…
Gyermekként boldog voltam és elégedett,
Életem csak később, felnőttként feneklett…
Gyermekként boldog voltam és elégedett.
Süss fel nap! (Nagyon eregetném a sárkányomat!)
Nyolc évesen apám megtanított, kitanított krepp papírból sárkányt csinálni,
A másodiknál már neki, szinte nem kellett segíteni, csak ellenőrizni.
Nyolc évesen apám megtanított, kitanított krepp papírból sárkányt csinálni.
Süss fel nap! (Nagyon eregetném a sárkányomat!)
Nagyon hosszú spárgám volt, apám ezt adta nekem,
Megtanított, spárgát adott, virágzott a lelkem…
Nagyon hosszú spárgám volt, apám ezt adta nekem.
Süss fel nap! (Nagyon eregetném a sárkányomat!)
Sokszor futottam a nagy széllel szemben,
Közben kiáltoztam: süss fel nap, nekem...
Sokszor futottam a nagy széllel szemben.
Süss fel nap! (Nagyon eregetném a sárkányomat!)
Elregéltem nektek, gyermeki létem egy szép fénypontját,
Jól át is éltem akkor, mikor még ismételtem a mondókát!
Elregéltem nektek, gyermeki létem egy szép fénypontját.
Süss fel nap! (Nagyon eregetném a sárkányomat!)
Vecsés, 2021. május 18. – Kustra Ferenc József - íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)
Gyermekként boldog voltam és elégedett,
Életem csak később, felnőttként feneklett…
Gyermekként boldog voltam és elégedett.
Süss fel nap! (Nagyon eregetném a sárkányomat!)
Nyolc évesen apám megtanított, kitanított krepp papírból sárkányt csinálni,
A másodiknál már neki, szinte nem kellett segíteni, csak ellenőrizni.
Nyolc évesen apám megtanított, kitanított krepp papírból sárkányt csinálni.
Süss fel nap! (Nagyon eregetném a sárkányomat!)
Nagyon hosszú spárgám volt, apám ezt adta nekem,
Megtanított, spárgát adott, virágzott a lelkem…
Nagyon hosszú spárgám volt, apám ezt adta nekem.
Süss fel nap! (Nagyon eregetném a sárkányomat!)
Sokszor futottam a nagy széllel szemben,
Közben kiáltoztam: süss fel nap, nekem...
Sokszor futottam a nagy széllel szemben.
Süss fel nap! (Nagyon eregetném a sárkányomat!)
Elregéltem nektek, gyermeki létem egy szép fénypontját,
Jól át is éltem akkor, mikor még ismételtem a mondókát!
Elregéltem nektek, gyermeki létem egy szép fénypontját.
Süss fel nap! (Nagyon eregetném a sárkányomat!)
Vecsés, 2021. május 18. – Kustra Ferenc József - íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)
Fent sötét van és csend, együtt ölik meg az elemnő fény lelkét,
Csak szórja, csak hinti le égi porát, saját lelke sötétjét.
*
(HIAQ)
A kéklő hegyeket...
Lenyugvó napkorong még fest.
Bíbor, a csúcs színe!
*
A bíboros palást,
Alkony elől elmenekül.
Messzi a láthatár.
*
Fény, föld mögé borul,
Naplemente vége után.
Bíbor, befeketül.
*
Uram! Reggel, majd hagyd, hogy új nap viruljon nekünk az égen,
Még legyen meg a hitem, valósuljon meg minden reményem,
*
Napsugarak még a
Patakfelszínt beszínezik.
Arany-szín hullámok.
*
Nesztelen bíbor szín
Fedi-borítja a tájat.
Csend már uralkodik.
*
Domboldalakra is
Tűz, a hőgutás napsütés.
Bíbor-meleg az est.
*
Estiségbe ér véget a nap,
Esti imát elmondja a pap,
Elülnek a japán tyúkok,
Hazamennek az ittasok.
Én itt vagyok, merthogy itt kell lennem
Reggel is itt leszek, itt kell tennem.
Érzem és vagyok, érzem is ezt néha,
Megfogom, ütemesen ver a véna.
A mai fény, olyan, mint kismadár, este van ágra leszáll,
De holnap reggel jő a másik fény, az egekbe is felszáll.
*
Ég, már aranyszínű...
Nap, oldalazva messzi megy.
Alvásnak ideje.
*
Szemben, az alkonyon
Csüngve, világos-sötét est.
Esti álmodozás.
*
A fény, vörösesen,
Jól lefröccsenti a tájat.
Éjben, meleg a szél.
*
Víztükör föllángol,
A lemenő bíbor napban.
Vaksötét lesz éjjel.
*
Est, bérc mögé, a Nap,
Még bíborfényébe bújik.
Orom csak sziluett!
*
Aranylók a fények,
Szétterülnek a lombokon.
Eltávozó napfény...
*
Csupasz az ég széle,
Lassan már koromfekete.
Bíbor eltűnőben…
*
Nap, már alig csillan...
Bíborfény-este rezgése.
Minden vaksötét lesz.
Vecsés, 2016. március 3. – Kustra Ferenc József – íródott: versben, HIAQ –ban.
Csak szórja, csak hinti le égi porát, saját lelke sötétjét.
*
(HIAQ)
A kéklő hegyeket...
Lenyugvó napkorong még fest.
Bíbor, a csúcs színe!
*
A bíboros palást,
Alkony elől elmenekül.
Messzi a láthatár.
*
Fény, föld mögé borul,
Naplemente vége után.
Bíbor, befeketül.
*
Uram! Reggel, majd hagyd, hogy új nap viruljon nekünk az égen,
Még legyen meg a hitem, valósuljon meg minden reményem,
*
Napsugarak még a
Patakfelszínt beszínezik.
Arany-szín hullámok.
*
Nesztelen bíbor szín
Fedi-borítja a tájat.
Csend már uralkodik.
*
Domboldalakra is
Tűz, a hőgutás napsütés.
Bíbor-meleg az est.
*
Estiségbe ér véget a nap,
Esti imát elmondja a pap,
Elülnek a japán tyúkok,
Hazamennek az ittasok.
Én itt vagyok, merthogy itt kell lennem
Reggel is itt leszek, itt kell tennem.
Érzem és vagyok, érzem is ezt néha,
Megfogom, ütemesen ver a véna.
A mai fény, olyan, mint kismadár, este van ágra leszáll,
De holnap reggel jő a másik fény, az egekbe is felszáll.
*
Ég, már aranyszínű...
Nap, oldalazva messzi megy.
Alvásnak ideje.
*
Szemben, az alkonyon
Csüngve, világos-sötét est.
Esti álmodozás.
*
A fény, vörösesen,
Jól lefröccsenti a tájat.
Éjben, meleg a szél.
*
Víztükör föllángol,
A lemenő bíbor napban.
Vaksötét lesz éjjel.
*
Est, bérc mögé, a Nap,
Még bíborfényébe bújik.
Orom csak sziluett!
*
Aranylók a fények,
Szétterülnek a lombokon.
Eltávozó napfény...
*
Csupasz az ég széle,
Lassan már koromfekete.
Bíbor eltűnőben…
*
Nap, már alig csillan...
Bíborfény-este rezgése.
Minden vaksötét lesz.
Vecsés, 2016. március 3. – Kustra Ferenc József – íródott: versben, HIAQ –ban.
Avagy nyelvi játék? Eszperente nyelven?
Lépj
Egyet,
Egy lépést.
Nem észleled,
Lelkem zenéjét?
Csendes reggelen, még egyet szenderegve,
Ébredezek, mert megyek messze.
Veled megyek, merre? Ezt nem lelem,
De, lehet esetleg remek reményem?
Mért
Vezet
Képzelet
Téves helyre?
Reményt nem vesztek.
Erre kell lenned, mert emerre
Vezet lelkek képzelete, messze.
Nem erre kell keresnem?
Még
Remény
Bennem él,
Kereslek én.
Mért rejt messzeség?
Elmém lépett, eme nem rest lehetségest,
Megmenthetetlen létemet, e fényességest.
Kell
Érzés,
S szeretet,
Kellesz kedves!
Mért lehetetlen?
Menjek esetleg egy egyben,
Te meg, esetleg, helyben, szemben?
Megverekszem, mert helyem legyen veled szemben!
Érzed? Esdek, mert nekem ez helyem, végzetemben.
Még
Merre
Kell mennem?
Merre vesztél?
Képzeletben élsz?!
Hej! Megleltelek, de nem értem,
Szeretet a fék-elem és én sejtem.
Menten lever lélekben e félelem.
Keresem éjeken… ez szerelem?
Lenn
Délben,
Fenn éjjel,
Kereslek én.
Kétség nem ér el.
Vecsés, 2017. november 1. – Szabadka, 2017. november 11. – Kustra Ferenc József – a verset én írtam, az apevákat szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe:
,,Kereslek, de nem lellek...’’
Lépj
Egyet,
Egy lépést.
Nem észleled,
Lelkem zenéjét?
Csendes reggelen, még egyet szenderegve,
Ébredezek, mert megyek messze.
Veled megyek, merre? Ezt nem lelem,
De, lehet esetleg remek reményem?
Mért
Vezet
Képzelet
Téves helyre?
Reményt nem vesztek.
Erre kell lenned, mert emerre
Vezet lelkek képzelete, messze.
Nem erre kell keresnem?
Még
Remény
Bennem él,
Kereslek én.
Mért rejt messzeség?
Elmém lépett, eme nem rest lehetségest,
Megmenthetetlen létemet, e fényességest.
Kell
Érzés,
S szeretet,
Kellesz kedves!
Mért lehetetlen?
Menjek esetleg egy egyben,
Te meg, esetleg, helyben, szemben?
Megverekszem, mert helyem legyen veled szemben!
Érzed? Esdek, mert nekem ez helyem, végzetemben.
Még
Merre
Kell mennem?
Merre vesztél?
Képzeletben élsz?!
Hej! Megleltelek, de nem értem,
Szeretet a fék-elem és én sejtem.
Menten lever lélekben e félelem.
Keresem éjeken… ez szerelem?
Lenn
Délben,
Fenn éjjel,
Kereslek én.
Kétség nem ér el.
Vecsés, 2017. november 1. – Szabadka, 2017. november 11. – Kustra Ferenc József – a verset én írtam, az apevákat szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe:
,,Kereslek, de nem lellek...’’
