Mint kit a halál hatalma
E világból elszakajt,
S ösmeretlen sors elébe
Messze választ, messze hajt:
Úgy megyek ki most körödből
Lelkem elhalván bele,
Fájdalomnak és örömnek
Kínos édes lakhelye!

Ámbár most csak fájdalomnak,
Nem örömnek helye vagy,
S benned jó reményem semmi,
Veszteségem súlya nagy,
Mégis összetört lelkemnek
Elfojtott nyögésivel
Tőled gyászban és keservben
Szívszakadva megyek el.

Oh itt keltek, itt szövődtek
Életem reményei,
Itt repestek, itt enyésztek
Tarka álomképei.
Őket egy szem villanása
Alkotá és nevelé,
S ismét egy szem fordulása
Összedúlá, temeté.

A tiéd, szelíd leányka,
Bájt sugárzó szép szemed
Volt az, melynek változásán
Lelkem testem így eped.
Gondolád-e, hogy ha édes
Hódolással rám tekintsz,
Mennyet, poklot nyitsz szivembe,
Melynek vége-hossza nincs?

Mennyet a magas boldogság
Minden fellengésivel,
Poklot a kín, átok, ínség
Szemfogó mélységivel?
Gondolád-e, hogy mosolygó
Ajkaidnak hangjai,
És enyelgő, édesítő
Tetteidnek bájai

Nem hatóbbak nem nyomosbak,
Mint szelek fuvalmai,
Melyeket ha már megúntál,
El lehet fordítani?
Nem tudád-e, hogy minden kis
Hajlandóság s kegy jele,
Melyet adtál, bűnné lesz, ha
Visszaandalogsz vele?

Nem tudád; mint zöld mezőben
Könnyen élő szép madár,
Mely után a kis fiúnak
Szíve, szeme, lába jár,
Egy bokortól más bokorhoz
Fut, forgódik, meg-megáll,
És ha űzőjét kicsalta
Énekelve tovaszáll:

Úgy jövének enyelegve
Könnyű pillantásaid,
És kicsalták rejtekéből
Szívem égő vágyait:
A reménynek és kétségnek
Fájdalmát és örömét,
A gyönyörnek, gyötrelemnek
Áldó, féltő szellemét.

Mégis mind ez érzelemben,
Szép szemednek fényinél
Boldogabb is, gazdagabb is,
Mint ki kincsben, hírben él,
Vígan lejtve, gondfelejtve
Bujdosám a ligetet,
S áldást hangzó énekimtől
Zengett nyúgat és kelet.

Most mint a vad rengetegben
Áll a gyermek egyedűl,
Akkép állok elhagyatva
Szép szemednek fényitűl:
Láthatárom éjfél, s benne
Elmém kedves képei
Óriási rémmé nyúlván
Lettek ijedelmei.

Elszokám már a világtól,
Mély homály az én napom,
Bús setétség s elhagyottság
Éjszakám és hajnalom.
Mint egy égre nőtt vadas bérc
Űl a bánat lelkemen,
Bár szaladjak, bár pihenjek,
Súlya ott nyom szűntelen.

Fáj, ha benne háborognak
A szív tépő vadai;
Fáj, ha őket ostromolják
A tüz-elme nyilai.
Mégis a föld nem szakad le,
Merre hordom terhemet,
A magas menny nem borít el:
El kell vinnem részemet.

Elviszem! de mért, ah mért itt
Nem találok temetőt,
Itt, hol sírtam, és örűltem,
Hol vesztemre láttam őt?
Máshol fájni fog testemnek
Még a föld is, mely temet;
Ah de menni kell - leányka!
Áldjon isten tégedet!

Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."

Feléd, feléd, te drága lélek,
Repülnek bús fohászaim,
Magányomban veled beszélek,
Ölelve képed' karjaim.
Unalmas század minden óra,
Mely nem körödben röppen el
Haj, nem talál más nyugtatóra
Kivűled e vérző kebel.

Ha dallok, gyászos a víg ének;
Sértik szivem lágy hangjai;
Érzem: víg-percim eltelének,
Közelgnek a bú napjai.
Mérföldek nyúlnak el közöttünk,
Eltilt idő és messzeség:
Oh -... a frigy; mit kötöttünk
Fog-é, fog-é majd élni még?

Ha majd derült élet körében
Neked kedv és öröm virúl,
Ha majd kiesb táj édenében
Feléd vidám hajnal pirúl,
Ha boldogságodat tetézni
Ifjak szerelmért esdenek:
Fogsz-é a multra visszanézni,
Hol oly csekélyek mindenek?

Ha élte rózsa-hajnalában
Imádód majd előtted áll
S forró szerelme lángzatában
Szivével szívedért kinál,
S tűz és erő, kedv és reménység
Dereng az ifju arcain -
Gondolsz-e vissza egyszer csak még -
Andalgva a mult kinjain?

A társas élet víg körében
A víg májusi esteken,
Járván az alkony hűs csendjében
Árnyas, virító kerteken:
Ah, mily könnyű lész elfeledni
Egy oly kietlen, bús telet,
Hol csak tüskét lehete szedni,
Hol elfagy a lángképzelet!

Ah, összevetve majd a multat
A víg jelennek bájival, -
A bánatost, ködbe borultat
Az új öröm rózsáival:
Ki fog vádolni, Lányka, hogyha
Felejted az örömtelent: -
S kezed kinyujtod a rózsára,
Éldelve a kedves jelent?

Én nem vádollak: csak szivemnek
Emésztő lángját vádolom:
És égi üdvét egy telemnek
Öröklő télben gyászolom.
Tavasz, nyár, ősz, - mit ér nekem már, -
Volt egy telem: szebb, mint tavasz.
Ősznél kiesb, forróbb, mint a nyár,
Ah - volt, - de többé nincsen az!

Hogyha az erdőkön lett volna világra jövésem,
S ott egyedül lettem volna reszketve magam,
S a zuggó fák közt rettegtem volna vadaknak
Ordító szavokat, s küszködözéseiket,
Ily vad borzasztó esetek közepette meghuzván
Én magamat, nyelvem forgana szótalanúl.
Mostoha sorsomnak szomorú kebelébe kijutván,
Tám lekötött nyelvem megszabadulna nekem.
Most, mikor Istenség szollást is engede, némán
Hallgatnék, nyomorúlt s bal esetekre kiszánt,
Oh, jó s rossz esetek igazán kiadója Teremtőnk
Távoztasd, ha lehet, e panaszimnak okát.
Sirjához közelit bajoló pályája Atyámnak
Egymást váltogató emberi évek után.
Tagjai csüggednek, s már teste is romlik hanyatlik,
Oh mire jut, mire jut ennyi veszélek után!
Oh Kedves Nemzőm! Szűlőm! és Kedves Öcséim!
Nénéim! Hugaim! Oh mire jut fejetek!
Tám valamely idegen még szán fetrengni veszélbe
Színből s még mélyebb károsodásra hozand?
Tám idegen nemzet gyilkos uradalmai által
Kínoz? Mely szomorú, és bal esetekre juték!
Távozz, oh, komor éj rút fellege, menj el előlem
És ti csalárd Sorsnak képzeti tűnjetek el.

Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!" -
egyre csak azt hajtja.