Tudsz szeretni? Hogyan kell azt?
Szeretet az, amelyet adsz?
Kapsz szeretetet? El tudod fogadni?
Ki adja és mikor? Mit kell érte tenni?

Mit kaptál? Fülbevalót, nyakláncot?
S ezzel az arcodra egy ráncot?
Mit adtál? Egy inget, egy nyakkendőt?
Vettél már Neki vagy tizenkettőt!

Mit kaptál? Egy csodálatos utazást?
Készülődést, idegzsábát, egy jó adag rohanást?
Mit adtál? Egy szép cipőt, olyan divatosat?
Vedd végre le az arcodról az álarcodat!

Mit kaptál? Jegygyűrűt, házasságot?
Nem kapod meg ezzel a boldogságot!

Állj meg és gondolkodj, mit is kéne adni?
Adj valami olyat, mivel nem akarsz birtokolni!
Állj meg és gondolkodj, mit is kéne kapni?
Kapj valami olyat, amiért semmit nem kell adni!

Állj meg és gondolkodj, csak fogd meg a kezét,
öleld át és szeresd, érezd teste melegét!
Állj meg és gondolkodj, engedd szabadon repülni,
ne hagyd Őt egy kalitkában évekig szenvedni!

Állj meg és gondolkodj, mit szeretne kapni?
Csak szeresd és szeresd, s ezt őszintén tudd adni!

Ha azt kérem hogy úgy szeress,
kétségek nélkül csöndesen,
hát úgy szeress.

Ne kérdezd minden percemet,
ne zárd börtönbe lelkemet,
csak úgy szeress.

Ne kísérd minden léptemet
adj nekem kérlek légteret,
mert szenvedek.

Engedj szárnyalni szabadon,
s örülj ha hozzád rohanok,
csak úgy szeress.

S én megcsitulnék boldogan
karjaid között kócosan
ha úgy szeretsz.

Hívogat a hév? rendült romja bús, goromba, durva otthonom,

Bőröm feszíti, szívemben kongat, dörmögő zaját hordozom.

Kitörni készül, a robbanás robaja meg- megrángatja mellkasom,

De elfojtani ezt az érzést nem fogom. Nem? nem fogom!



Hagyom, míg az élet a kiszabott utamon végig nem rángat,

Rángass csak? rángass végig, mint egy ócska bábot, Bánat!

Nézz rám! Mennyi dráma! Öntudatra ébredt a gyenge játékszer,

És felrobban a hév, utat tör magának százszor vagy ezerszer!



Sodor a Sors, visz magával a sebes vízfolyam, de el nem merülök,

És mint egy gyáva legyőzött arccal a földnek el nem terülök!

Ha a nyakamig fagyott folyó folyogatja majd a torkomat,

Akkor hátra már csak egyetlen egy dolgom maradt?



Hívogat a hév, és én szabadon eresztem a börtönömből nyomban,

Mint a vad, aki saját húsára vadászik? az van a nyomomban.

Fuss szabadon erő, tépd szét éles fogaiddal a testemet,

És engedd szabadon az érzést, ami egy világot is eltemet?

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szívemben akarat,
s tán ha kezem másként legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Így hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önként
újból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban
vadmódra - de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szívem.

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
Vezessen Hozzád a szabadság!
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Lenéznek és gúnyolnak engem,
Ugy járok itt mint idegenben.
A gáncsot tűröm, hallgatom,
Lenézve - büszkén, szabadon.

Kiket feldob a sors szeszélye:
Nagyok vagytok ti hozzám mérve,
Piperkőcz, ifju gyermekek,
Csak rajta, törekedjetek!

Én félre állok, - nem ragyogni,
Csak egy-két dalom eldalolni,
S ha eldaloltam pár dalom,
A jövendőről álmodom:

Nem harsona szó mellett nyujtják
A költő igaz koszorúját,
De sirjára, ha moh fedi,
Egy ismeretlen kéz teszi.