Ha azt kérem hogy úgy szeress,
kétségek nélkül csöndesen,
hát úgy szeress.

Ne kérdezd minden percemet,
ne zárd börtönbe lelkemet,
csak úgy szeress.

Ne kísérd minden léptemet
adj nekem kérlek légteret,
mert szenvedek.

Engedj szárnyalni szabadon,
s örülj ha hozzád rohanok,
csak úgy szeress.

S én megcsitulnék boldogan
karjaid között kócosan
ha úgy szeretsz.

Ugye szeretsz engem,
Akkor is, ha titkolod,
Az én szívemből,
El nem szökhetsz,
Bárhogy is akarod.

Nem hiszem, hogy jó volna,
Mert tudom, hogy szeretsz,
Én szeretlek nem titkolom,
Hát akkor ne tedd Te sem.

Ha nem lehetünk mindig
Egymás karjaiban,
Azért, ha néha találkozunk,
Csókra-csókot adunk.

Boldogság és öröm
Egymásnak kevés jut,
Ölelésünkből nehezen
Fájón szabadulunk.

Nem fontos, hogy mit hozott múlt
Szabadságért hány magyar hullt!
Mit hoz közelgő jövendő
Csak az fontos, most döntendő.
Rabláncokat széttépve
Gyarló idegent kiűzve
Szent Magyarság győzelmére
Büszke turult küldve égre.
Kiáltjuk szép Kárpátokból
Elég volt az elnyomókból!
Vagy tán fogolyként rettegve
Kínzó bilincsekbe verve
Magyarok istenét kérve
Örök rabságra ítélve
Suttogjuk bús Kárpátokból
Hogy kérünk a szabadságból.
De mit hoz majdan jövendő?
Az rajtunk áll, most döntendő.

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyű léptű szívében megterem
az érett és tűnődő kevés szavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messze fénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, ? s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, ? baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, ?
talán most senki sincs.

Hívogat a hév? rendült romja bús, goromba, durva otthonom,

Bőröm feszíti, szívemben kongat, dörmögő zaját hordozom.

Kitörni készül, a robbanás robaja meg- megrángatja mellkasom,

De elfojtani ezt az érzést nem fogom. Nem? nem fogom!



Hagyom, míg az élet a kiszabott utamon végig nem rángat,

Rángass csak? rángass végig, mint egy ócska bábot, Bánat!

Nézz rám! Mennyi dráma! Öntudatra ébredt a gyenge játékszer,

És felrobban a hév, utat tör magának százszor vagy ezerszer!



Sodor a Sors, visz magával a sebes vízfolyam, de el nem merülök,

És mint egy gyáva legyőzött arccal a földnek el nem terülök!

Ha a nyakamig fagyott folyó folyogatja majd a torkomat,

Akkor hátra már csak egyetlen egy dolgom maradt?



Hívogat a hév, és én szabadon eresztem a börtönömből nyomban,

Mint a vad, aki saját húsára vadászik? az van a nyomomban.

Fuss szabadon erő, tépd szét éles fogaiddal a testemet,

És engedd szabadon az érzést, ami egy világot is eltemet?