Hívogat a hév? rendült romja bús, goromba, durva otthonom,

Bőröm feszíti, szívemben kongat, dörmögő zaját hordozom.

Kitörni készül, a robbanás robaja meg- megrángatja mellkasom,

De elfojtani ezt az érzést nem fogom. Nem? nem fogom!



Hagyom, míg az élet a kiszabott utamon végig nem rángat,

Rángass csak? rángass végig, mint egy ócska bábot, Bánat!

Nézz rám! Mennyi dráma! Öntudatra ébredt a gyenge játékszer,

És felrobban a hév, utat tör magának százszor vagy ezerszer!



Sodor a Sors, visz magával a sebes vízfolyam, de el nem merülök,

És mint egy gyáva legyőzött arccal a földnek el nem terülök!

Ha a nyakamig fagyott folyó folyogatja majd a torkomat,

Akkor hátra már csak egyetlen egy dolgom maradt?



Hívogat a hév, és én szabadon eresztem a börtönömből nyomban,

Mint a vad, aki saját húsára vadászik? az van a nyomomban.

Fuss szabadon erő, tépd szét éles fogaiddal a testemet,

És engedd szabadon az érzést, ami egy világot is eltemet?

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, –
mennyből az angyal

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szívemben akarat,
s tán ha kezem másként legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Így hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önként
újból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban
vadmódra - de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szívem.

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
Vezessen Hozzád a szabadság!
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Kacagj Bajazzo
Én sírok zokogok helyetted
Csak ne borítsa könny a szemedet.

Kacagj Bajazzo
Sírnod neked nem - óh - nem szabad
Nekem pedig csak a szívem szakad.

Kacagj Bajazzo
Táncolj röpke lenge táncot
Csak ne borítsák arcod ráncok.

Kacagj Bajazzo
Fuldokolva a mámorba
Ne nézz a messze távolba.

Kacagj Bajazzo
S legyen vak mind a két szemed,
Mert kacagni csak vakon lehet.

I.

A hajnal ég a háztetőkön;
A gyárba haj, előre!
Megyünk vígan, de roskadozva
Jövünk ki majd belőle.

Megyünk. Könnyű kosár kezünkbe,
Babos kendő nyakunkba,
Amerre járunk felvidámul,
Az utcza is nyomunkba.

Minthogy egy virágos erdő
Vonulna át az utczán,
Vidám kaczaj, mint a száz madárdal
Csendülne végig utján . . .

De este mindig összetörve,
Kéz, kézbe fogva, szótlan
Megyünk hazáig álmadozva
A csüggedt, néma sorban.

A gondtalan, víg utcza népre
Egy sóhaj, egy tekintet;
Megyünk temetni, - eltemetni
Bús, álmodó szivünket.

II.

Hány édes álom száll, viharzik
Egy lomha, szürke gyárba!
Oh, mennyi kincs van ott temetve,
Hány ifju szívnek álma!

És munka közt, mig rózsa hervad
A gyári lány arczáról,
Könyből, sóhajból, szőve készül
A myrtusz-ág, a fátyol . . .

III.

Mikor anyámat eltemettük,
Hideg volt, téli nagy hideg.
Üres maradt a ház utána
És rongyosak a kicsinyek.

A legnagyobb testvérkék közt
S a kegidősebb én valék.
Kenyeret adtam öt árvának
- Az enyém volt a maradék.

Egy ideig csak ment a munka,
Hanem egyszer csak érezém,
Hogy elszorul a mellem néha
A virrasztások éjjelén.

Aztán kissé köhögni kezdtem,
Majd láz gyötörte lelkemet,
De félig élve, félig halva
Átvánszorogtam a telet.

Tavaszra neki piroskodtam,
Panasz se kelt már ajkamon,
Majd jött az orvos és szelid, de
Szigoru volt a tilalom:

- A varrást abba fogja hagyni,
Dolgozni önnek nem szabad!
Vigyázni kell magára gyermek,
Nagyon nagy lesz az áldozat!

- Ne dolgozzam? s ezek az árvák
Hogyan élnek meg nélkülem
Az orvos rám nézett szeliden:
- Csak türelem, csak türelem!

Oh, türelem a lány erénye,
Aki szegénynek születik:
Jó fegyver az koldusoknak,
Mert senkit meg nem sebesit.

De vége volt a szenvedésnek,
Ő lecsókolta könyemet.
Ki megváltott a sirtól engem,
Az elveszité lelkemet.

Ti, akik becsülettel éltek,
Ne dobjatok követ reám,
A kicsinyek, ha nagyra nőnek
Majd megbocsátanak talán.

A kicsinyek jók, szépek lesznek,
Fehérek mint az angyalok;
Ha imádkozni megtanulnak
Majd üdvözűlök általok.

IV.

Szombat este

Harang kondul az udvar alján:
A heti munka véget ért.
A hét robotja elfeledve
A szombat este üdveért.

Aki szegényebb, elhagyottabb,
Szombatra az is felderűl:
Csicsereg mind a gyár előtt, mint
Fecskék a templomház körül.

S amíg hosszu széles úton
Tova sietnek párosan,
Szivükre könnyü bűvölet száll:
Ma este, szombat este van.

S a külvárosban, ott ahol már
Alacsonyabbak az ablakok,
Vár mindenkire, vár egy ifju
S szemük nevetve felragyog.

Találkoznak s kéz kézbe fogva
Mennek hazáig csendesen
A kapuban egy kézszoritás:
- Holnap vasárnap, kedvesem!

V.

Vasárnap

Jer, hagyjuk itt a fényes palotákat,
Hol egész héten küzdünk, dolgozunk,
Vedd kékvirágos karton kis ruhádat,
Ez az egy nap, csak ez a mi napunk.

Kalapod csokrát megkötöm bokorra,
Virágot tűzök a hajad közé
S a könyet is lecsókolom mind sorra,
Mi hat napig orczáid öntözé.

Ki az erdőre! Lombok enyhe árnya
Fölénk borul és hűs árnyékot ad,
Feledjük el egy kurta délutánra
A hétköznapi szürke gondokat.

Oh, nincs nekünk, nincs nagyratörő vágyunk,
Az ünnepünk is egyszerű nagyon:
Egy-két virág, mit mindenütt találunk,
Sütkérezés a sugaras napon.

Ah, holnap reggel uj robotba állunk
És hat napig kenyérért fáradunk
S mig hat napig a hetedikre várunk,
Verőfényről és dalról álmodunk.

VI.

Az ég azurja a magasban
Nyugodt derűvel mosolyog.
Járunk virággal tarka fűben
Mi koldusok, mi boldogok.

A remegő kék levegőben
Egy kis csicsergő lény lebeg
S fürösztve szárnyát napsugárban
Zeng a mezőnek éneket.

Mi nem dalolhatunk. Lezárta
Egy csók a szánkat csendesen
És dalra nyitni ajkainkat
Te nem tudod, - én nem merem . . .

VII.

Ha munka közbe megkap egy-egy ábránd
S szemedbe forró köny gyűl hirtelen,
Töröld le titkon, hogy ne lássa senki,
S folytasd tovább a munkát csendesen.

Szegény leánynak nem való az ábránd,
Szegény leányhoz csak a munka jó,
Mert, hogyha fáj is durvasága néha,
Becsületes a goromba való.

VIII.

Ha fényes utczán visz az utam néha,
Sietve járok s szivem feldobog:
A gazdagok, kik itt nevetve járnak,
És istenem, beh szépek, boldogok!

De sáros lesz a koldus szive itt csak,
Míg ragyogásról, fényről álmodik,
Sietni kell itt mindig a szegénynek:
Ki lassan jár, az hamar elbukik.