Holnap,holnap talán már nem.
Véget ér!álom lesz,ez az
emberhez méltatlan küzdelem.

Milyen messze ér a szerelem fénye?
Lélek feketül lélek terhétől, s még
aggként is remeg szemünkben,
a megélt szerelmes élet szenvedélye.

És mint száraz kóbor falevél
sodródik a tenger vizén,úgy
Lebeg fonnyadt gyenge szívünk
Semmiként.A semmi egén.

Csak egyetlen szó elég lett volna,
csak egyszer mondtad volna hogy szeretsz,
s én megtettem volna mindent érted
hisz elraboltad a szívemet.

Csak egyetlen egyszer hallottad volna
szívemnek csendes sóhaját,
hiszen hozzád szólt oly halkan, szelíden
amilyen halkan suttognak a fák.

Csak egyetlen percet vártál még volna,
amíg letépem kínzó láncomat,
hogy ne legyen semmi, mi gátat szab nékem
s tomboló viharként átadom magam.

Csak egyetlen perc, mit nem tudtál kivárni!
s egyetlen perc alatt minden elveszett!
Csak egyetlen könnycsepp mit hullajtok érted,
azután végleg messzire megyek.

Mi ez a tűz? És mi ez a láng,
amely bennem ég szüntelen?
Mi ez a forró szenvedély
amely belülről éget el?

Mi ez a forró, furcsa érzés
amely belülről felkavar?
Mi ez az égő, fájó érzés
mely minden ízemig felkavar?

Mi ez a tűz? Már elfeledtem!
Rég nem gyújtott fel semmi sem!
Nem is értem már miért történt,
hisz nem akartam már élni sem!

Ölelj át kérlek! Szeress engem!
Oly nagy szükségem van reád!
Ne kérdezz semmit csak szoríts magadhoz!
Ne kérdezd tőlem hogy mi bánt!

Nem kell hogy megérts most engem,
csak ölelj át! Vigyázz reám!
Úgy, ahogy először tetted
azon a forró éjszakán.

Karjaid között elfeledtem
mindent ,mi úgy fáj most nekem,
háborgó lelkem megnyugtattad
mely izzó szikrákat lövellt.

Szemednek fénylő sugarában
újra láttam az arcomat,
míg öleltél szelíden, némán,
s most gúzsba köt a gondolat.

Jobb volna tőled messze futni
s temetni mindent egymagam,
vad szelek szárnyán elsuhanni,
nem bírom már a láncokat.

Jobb volna temetni végleg
ami már régen elveszett,
Felejts el! Ne gyere többé!
Nem kell hogy itt maradj velem!