Szívet cserélük a hűség jelén.
Földi mennyország adja - e reményt.
Bérctetőn rózsák illata száll,
Tavaszi nőnapon a szív kalapál.

Repül az idő, szárnya felszáll,
Ámornak nyila szíven talál.
A múló időkön reménykedik a szív,

Boldog, békés nőnapot kívánok minden nőnek.
Vörös rózsák tengerén szerelemre hív.

Nélkületek, hidd el, nincsen értelem,
Bíborezüst vérén a szívünk remeg.
Elmúlt időkön elszállt a nyár,
Virággal a kézben ébredő vágy.

A csend

Hideg hószavaid
Szerelmünk deres hóviharán,
Mint havas földek januárban,
Úgy hatnak rám.

Jeges szél üvölt a tájban,
Hordja ránk a hideg havát!
Hófehér tisztaságban
Hallgatjuk a szél ordító viadalát.

Hideg jégcseppkönnyeinken
Könnyed dércsillogás.
Megvénült, vézna csontunkon
Ott lebeg a fehér halál.

Heves megye, Tarnazsadány- Hidegvég

Eltűntek a régi húsvétóló idők
Szegény jobbágyok románcán dicsőn.
Jött egy árnyék, hamis világ,
Könnyű szárnyán eltünt az ünneplő paraszti világ.

Andalgó vággyal nézek a tájba,
Megfakult tanyákon a nagyapáink háza.
És hová lett a húsvéti locsolkodó gyereksereg?
Hullámzó végtelenségben eltűntek az évtizede

Húsvétkor régi szokás szerint
Locsolkodni járt sok fiú és legény.
Most elmarad mindez, szomorú,
A világjárvány miatt szívünkön töviskoszorú.

A régi húsvétok fényeit hordozom,
Feltámadt Krisztusunk azon a tavaszon.
Húsvét kölnivizén most sok a hímes tojás,
Locsolók jártak, erre mindig ez a szokás.

Jézussal feltámad a remény,
Mennyi gyerekkori emlék vonul elém.
Jézus szívünknek örök békéje,
Legyen utunk békés kísérője.

Szél fúj át a magyar pusztán,
Elmenekül a jóság csalfán.
Kis falum a kínjain hallgat,
Hervadó csókjainkon már a hamvak.

Pusztító idő ez, fekete lidércek,
Éhezők verítékein a sanyarú sorsú vidékek.
Vésznek korszakát élünk.
Holokausztként hull a népünk.

Gyötrő poklok a hajnali fényben,
Rabláncán a szabadságunk tétlen.
Az új korszak hullákat tölt meg,
Szirénák jajszaván fulladunk meg.

Tarnazsadány- Hidegvég, Északkeleti régió