Megrágott alma lett a földünk,
sohasem lesz már ép.
Imákat már csak mélybe küldünk,
nap fénye fakult árnykép.

Vetíthetünk mi szebb világot
vágyaink vásznára,
egy bűzlő portalan virágot
törzsből lett szilánkra.

Hittel, tűzzel, vággyal harcolunk
hitetlen ellennel.
Tűzette múlt, hogy mindent tudunk,
veszett, rossz elvekkel.

Sötét képet festett az est,
nem használva színeket.
Ecsetjén csak holdfény csillan,
varázsolva fényeket.

Sejtelmek bújnak el mélyen,
est mázolta vászonon.
Megtudjuk hogy mik ők, hogyha
átkúsznak az álmokon.

Nyitott ajtón át bámul ki a váróterem,
Vagány vágányon át lüktet be az érzelem.
Antikolt hatású bőröndbe csomagolt a nyár,
Útra készen áll, megállt a fáradó mozdonynál.

Én bolond meg eléd jöttem, kereslek,
Imádlak a peronon.
Felszállok, füst vagyok a kubai szivaron.
Jegyem sincs, csak elégséges osztályzatom…
Másod osztályon helyet szorítanak a vonaton.

Műbőrbe süppedő jövő a gondolat,
Sötét van, le sem mosták az ablakomat.
Karvalymású kalauz kezeli kezem,
Sokszor jártam itt, jól ismerem.

Képen vágott, arcon köpött
mérget szóró gyilkos jelen.
Megmerítkeztem a múltban,
kérve Istent, hogy más legyen.

Emlékszem egy szebb korra,
mi tán örökre elveszett,
igen, volt egy boldogabb kor,
mit jelen múltja elfedett.

Nagyon ködös még a jövő
telve bújó félelmekkel,
hajlott fejjel áll egy virág,
hittel festett levelekkel.

Ne szólj most durván. Szeress lágyan, türelmesen,
ne nézz rám vádló tekintettel, én sem teszem.
Ölelj magadhoz, mint a vén fűz, mely fölém hajol,
s halkan suhogva, suttogó hangon rebegve szól.

Ne bánts meg. Szeress gyöngéd szavakkal, oly szelíden,
hogy minden érintés, minden sóhaj finom legyen.
Hisz úgy szeretlek, akár a tiszta, áttetsző forrásvizet,
melynek hűs cseppje ajkamon lágyan végig pereg.

Látod? Most nem kell semmi csak szelíd szavak,
mely lelkem mélyében mélyen reményt fakaszt.
Tudod, most úgy fáj a lelkem, de érted sajog,
szeress, s én mindörökké tiéd vagyok.