Köszönettel Sárosiné Mikó Ágnesnek

E földön, melyet már az ókor bölcsei is
a siralom völgyének neveztek, minden
ember saját keresztjét ácsolja, és tudva
vagy tudatlanul, hosszú életeken át,

mint saját sorsának jeléül a messzi cél felé,
néha könnyen, néha nehezen, de állandóan
magával hordja. Mint tékozló fiú, bolyong
e földön, mely néha, mint gyengéd anya,

és néha, mint szigorú apa, bán vele, de
majdnem a végtelenségig foglya marad
e föld kápráztató és varázsos szellemének.
Míg eszménye gyönge és tudata borús, minden

kő alatt egy kígyó vagy egy skorpió rejtőzik.
Ez egy lassú, hosszú idő, mely során egy balga ember
az élet törvényeivel örökké küszködik.
Egyenlően ismeri meg az élvezetet és a fájdalmat,

és emberi hajlama állandóan csak a földnek
mulandó mámora felé tereli. Fájdalom vagy
élvezet, minden érzés olyan, mint egy iskola,
de végül az emberi eszmében megszületik

a gondolkodás tétova szava. Idővel mindenkinek
tudás a célja, és a tudással együtt csírázni kezd
az akarata. A tudás hatalom, de könnyen félrevezet,
mert a hatalomra vágyás egyik legnagyobb veszélye.

Ennek viszont a büszkeség és zsarnokság az
ikertestvére. Egyetlen orvosság erre a jóakarat
és az alázatosság. Ez mind részese a földi
hatalomnak, akár mint erény, akár mint vétek.
Csak egyben vagyok biztos, hogy minden változik,
de az embernek saját elhatározása a megváltozás.
Tudása által állandóan választással áll szemben.
Útja sokáig előre vezetett, mert ez a fejlődésnek

ősi törvénye, de mikor végre betelik a pohár, az út
kétfelé szakad, és vagy balra vagy jobbra vezet.
Balra a zsarnok megy, jobbra, ki tiszta szívvel szeret.
Végül megérik az idő, mikor a földnek zarándoka

hátat fordít a gonosznak, és feladja a hosszú harcot
nemesebb tudatával felvértezve. Krisztus felé fordul szeretettel
telt lélekkel, és az Atya szőlőskertjében dolgozik.
Mióta az élet vizéből ivott, már többé nem szomjazik,

hanem éberen és szeretettel végzi önzetlen feladatát.
Hosszú s nehéz zarándoklása után földi élete
útjának végére érve, önként feszíti keresztre önmagát,
mert végre lemondott mindenről, ami mulandó és földi.

Most már bátran száll szembe a halállal, melyet nem
veszteségnek, hanem végső győzelemnek tekint.
Amint lenéz a keresztről, szemei könnyekkel telnek,
de nem önmagát siratja, hanem a gyarló emberiséget,

és minden könnycsepp olyan, mint egy fohász.
Most már élete teljesen Isten kezében van. Kileheli
lelkét, és ezáltal legyőzi a halált. Teste élettelen
a kereszten, de ő már halhatatlan. S íme, születik

Istennek egy új leánya vagy fia -
s mint Krisztus példája mutatta -,
minden megfeszítésnek feltámadás a díja.

?Isten a katonáink kezét teszi keménnyé
S a katonáink harcát teszi majd győzelemmé!
A kicsi Istenkép férfikézzé nő,
Naggyá duzzad benne a férfierő.?

?Aznap Oroszország felől érkeztek hideg légtömegek,
Normafánál torlódtak? boldogan sízni vágyó tömegek.?
Ezerkilencszáznegyvenhárom január közepén
Még álmodozott a baka, igaz már csak szőr mentén?

A már folyó offenzíva, még nem mérgezte át lelkeket,
De már ezerszámra vette el, minden magyar életeket.
A rózsás kis Isten kacsók kedves simogatása megszűnt,
A fehér tájon, idilli béke érzete végleg eltűnt.

Perspektíva már nem volt, de életet, élni kellett...
Háború Istene győzött, emberek, bakák felett.
Háború az emberek sajátja nem lehet.
Bármekkora szívvel is védi a végeket!

A Donra ömlő szél, ma szépen mesél titkokat
Magyar baka, mint őrszem hallgatja a hangokat.
Bölcsődal, otthoni tájak édes muzsikája,
A varázslat szent éneke, lelkét beborítja.

Aztán észhez tér, ez nem a Hortobágyi síkság,
Áhítóssá, nemessé szépült... arcra a hívság.
Eszmélvén ő, keményen megmarkolja a fegyverét,
Vérébe lökődött adrenalin átjárja erét.

Harcolna ő, ha volna kivel,
De nem lehet ezen ellennel,
Mert ez a harc vesztes, eldőlt,
A nagy, győztes álom megdőlt...

Vecsés, 2013. július 2. ? Kustra Ferenc - Egy katolikus tábori lelkész levele ihletésével, mely a Budapesti Nemzeti újság 1943. január 16. ?i számában jelent meg. Első idéző jelben lévő szöveg, mint a lelkész levelének egy részlete, az ihletés alapja. A második idézőjelben lévő szöveg kivágás, a pesti újságíró tollából származik! (Itthon mulattak, a fronton meg hullottak? és az oroszok több ezer kilométeren, már támadtak!)

Vörös rózsa reszkető kezemben,
gyógyulás halovány reménye,
lélek harc, állandó küzdelem,
idő múlásával már reménytelen.

Bizalom? Már tovaszállt lelkemben,
szívem gyógyulása oly reménytelen,
szebb jövő? Már nem juthat nekem,
marad a múlt, összetört szívemben.

Fáj, a lélek ölő bizonytalan jelen,
messze jár boldogságom, s kedvesem,
megtalálni nem fogom, bár keresem,
összetört szívvel ez reménytelen.

A halottaink? ismeretlen ismerős? Versben és haikuban?

Vajon élek, mint ki, mindent feladott már?
Vagy, mint ki nem tudja, a halál erre jár?
Úgy élek én, mint ki, őt nagy szívvel várja?
Nem hiszem! Életnek ő nem ajándéka!

De nála van és ő borítja életre fekete leplet,
Van, ki addig sem találta életében ha, fényt keresett.

Az életben ne hagy nyomot, de kiléptet abból,
Nem lehet kilépni az állandó árnyékából.
Nem lehet menekülni kígyós pillantásától.

De jöhet, ha ideér, nincs tovább csak egy utazás,
Mint, egy régi ismerős. Akinek lesz megbocsátás?
És egy fázós hajnalon tiedé lesz a megnyugvás.

Biztosan tudom, a halál egy nagy kárörvendő,
Mert, ő aztán tudja, nem lesz munkanélküli ő?
Munkáját ellátja, nem rúgják ki, ő nagymenő.
*
Aratás folyvást.
Nem vár augusztusra!
Csak jön és kaszál.
*
Van, hogy mellévág,
Újra suhint? korrigál.
Munkát szereti.
*
Fölényeskedik?
Gyengül, kire szemet vet.
Út vége: gödör.
*
Ti régi őseink, ó, ti öregek,
Emlékszik rátok a család, a gyerek!
Voltak veletek oly' szép nyarak,
Nagy téli havak is akadtak.

Ó, ti régi öregek, ti hiányzó őseink,
A régen-múlt időktől Ti... a mi nagy titkaink.
Sokat szenvedhettetek, majd jött a halál,
És ha, az idő lejárt? ő csak jön? kaszál.

Ti valamiben biztos, hogy hittetek,
Nekünk olyan sokat teremtettetek.
Hogy mi legyünk, Ti, ezért is éltetek.
*
Szeretteimet
Is elérte suhintás.
Kispadon sírás.
*
Ülök a kispadon, nézem a gyertya, lanyhuló lángját,
Magamban felsorolom, cudar életem minden mocskát?
Fázok! Érzem ősznek erősödő, hűvös hozadékát...

Ők odaát, vajh? boldogok-e?
Rám, néha vajon, gondolnak-e?
Szeretem őket... ők érzik-e?

Most hazamegyek, és nem félek,
Bízok, hogy jövőre még élek.
Akkor megint kijövök, hozok szép koszorút,
Amivel kifejezem a bennem élő bút?

Vecsés, 2015. november 7. ? Kustra Ferenc

Szeretek játszani, táncolva nevetni.

Szeretem az életet,minden egyes nap megélni.

Szeretem ami körül vesz,minden egy csoda.

Csoda napok sora, vígasz a rossz napokra.


Szeretem gyermekeim, álltaluk szeretve lenni.

Víg kacajuk, minden egyes nap fülemben hallani.

Szeretem az éjjeleket, mikor csend honol mindenütt.

Érzése körülölelve mindent, élők sora pihenni tér meg.

Szeretem a gondolataim, ilyenkor hálát ad mindennért.

Szeretem a szívem, mert zakatolva várja a holnapot még.

Szeretem a reggeleket, szemem fénylően ragyog.

Szeretem letenni a tegnapot.

Szeretek élni, Isten adta,

Hálával nézek,minden hova.

Szeretem gyermekeim ölelését, amit a reggel hoz el.

A reggeleket ami közösen telik el.

Szeretem a délután hozó zsivajt, hisz játszva szép az élet.

Játszások sora, fiatalságunk emlékébe térbe.

Szeretem a természetet, a benne élő megannyi lényeket.

Szeretem a madarakat, ahogy szárnyalva élnek.

Az erejüket, mikor az évszakok váltakoznak,  és őket máshova hív a természet.

Szeretem mikor borús az ég.

Felhők hűs cseppjeit, ahogy a bőrömre ér.

Szeretem  friss illatát, ami át jár mindent ahol csak járt.

Szeretem a napot, ami gondoskodva kel fel.

Mikor napnak melegét, a szél csillapítja el.

A csillagokat, ami titokzatosan az égen ragyog.

Fürkészve apró fényeit, ami oda át oly annyira nagyok.

Szeretem az éjjeleket, csend hozó hold, hálát ado nappalok.

A hold, teljes alakjában az est ura lesz.

Milliónyi szempár tekintetében köszön vissza reá, mert oly csodás ma, az eget rabul ejtő Ura.

Az erdők diadalmas utatmutató, reményt adó  hada.

Szeretem a szerelmet, szívünk tőle ég el.

Szeretem a gyengédségét, az álltala ragyogó szem tekintetét.

Az előtörő féltő érzését.

A szenvedéllyel telt körbe ölelő, ölelését.

Szeretem minden nap éreztetni, újra átélni.

A valódi érzéseket minden egyes nap újra megéllni.

Szeretem a szeretetet, mert egy a termésszettel!

A természet egy mindennel.

Életet hozó, álmokat előcsalogató, napokat nyerő,

Természet!

Víz, levegő, ami éltet mindent!

Szeretem e különleges életet, ahol egy a közös érdek.

Szeretem mikor levegővételem a szívem dobbantja.

Szeretem mikor a víz, szomjamat olthassa.

Szeretem az érzést, mi hálával önti el szívem.

Szeretem Istent, mert véletlenek nincsenek, és utat mutató fénye, jelenik meg értem, de én választva utam, vajon merre mennyek?

Szeretem rossz döntéseimet, hisz álltaluk vagyok ember.


Szeretem életem, emberségesen élni.

Utam során segítve, megértően hallgatni.

Szeretem , áttélni érzéseid, támaszod lenni, ha kéred tanácsot adni.

Szeretem szerető szívem!

Mert igaz szívvel, szép az Életet élni!

Szeretet fényében, Isten jóságában létezni!