(leoninus duó)
Zizzenő falevelek, azt sóhajtják, eltelt a nyár, de mi nem vagyunk kócbabák…
Némi enyhés szellő veti a szerelmes hullámokat, ők segítik a lehullókat!
Kéz a kézben nem tudnak lefelé hullani, mert az ősz légmozgása, nem engedi.

Nagy bizony a hullók színe kavalkádja, miközben látszik a nap aranysugara…
Zöld szín errefelé már nincsen divatban, de van rengeted nagy látomásban.
Szakértők szerint a zöldnek van négyezer változata, de ez már az ősz áldozata.
*
(HIQ trió)
Szépségek,
Oly’ sok színűek!
Levelek…

Bíboros
Az avar színe.
Levelek…

Takaró
Bíborján napfény.
Levelek…

Vecsés, 2024. október 7. -Kustra Ferenc József

Az utolsó őszi kirándulás…

Tegnap sétáltunk a kiserdőbe, mert bizony régen voltunk kint az igazi zöldbe…
Tegnap sétáltunk nem esett, de sütött nap... nem fújt a szél sem, jobb idő nem lehetett.
Tegnap sétáltunk, pihenés vezette ötletet és a délután jobb nem lehetett

Okos emberek mondták, hogy a zöldnek négyezer árnyalata van, de nem blöffnek.
Ücsörögtünk a régi kispadunkon, így bejutottunk a „pihenő kapunkon”.
Léleksimogató volt ahogy a napsugár fák közé türemkedett... a napsugár.

Míg ücsörögtünk, látva láttuk a leveleket, mind az összes hulló betegeket.
Néztük, hogy a négyezer zöldet egészíti, rozsdás és igy fölségesen mennyei.
Végül persze úgyis lehullik mind, a négyezer szint így aztán el is veszíti mind…

Pihentettük szemünket,
Mert ennyi járt már a testünknek.
Őszi utolsó…

Pihentettük lelkünket,
Mert ennyi járt már a testünknek.
Őszi utolsó?

Pihentettük testünket,
Mert ennyi járt már egészünknek…
Őszi utolsó!

Vecsés, 2023. november 1. – Kustra Ferenc József – írtam alloiostrofikus versformában.

Altatót suttog a langyos, esti szél,
A fogyó hold szép álmot ígér,
Pazar dunnával teríti be némán,
Ringatja, altatja szerény szurdékán.

Pehelyfelhő játszik gyönyörű fátyolán,
mint szivárványhíd alatt cikázó fénysugár,
aluszik a két szemét lezárva,
álmodik szép szívét kitárva!

Szellő leszek a föld felett,
holdfényes réten lépkedek,
ha reggel karodban ébredek,
s csókot ajkadról kérhetek.

Elveszek benned végtelen,
s szemedbe merül majd végzetem,
éveinknek végtelen sugarában
vesszek el álmaink alkonyában.

Zsengén nyíló harmatos mezőn
vadvirág legyen majd temetőm,
hol egyedül csak én hallgatok,
ha karodban, ajkadon halhatok.

Lelked gyenge szívembe olvad,
selymes fátylat terít a holdra,
hogy örökre elvesszen benne,
mint csillagok a messzi végtelenbe.

Alkonyát járja az idő felettem,
ahogy Zselic fölött a lenge szellő,
bús mesét síró, messzi fellegekben
könnyeit hullatja egy szürke felhő.

Lemegy a napsugár immár felettem,
ahogy Zselic dombjain nyugodni tér,
akáclombok közt bújik meg csendesen,
s alkonyába borul a Hindai-bérc.

Fátylas szememben homályos végtelen,
csillag-éj szökik a visnyei tájra,
virágos, zöld mező most oly védtelen,
Zselicnek aljában szemét lezárja.