Idő 
Értékelés 
Értékelés Az is koldus, ki kopott aszfalton
rongyosan, ülve könyörög,
adjanak néhány forintot néki!
S megtört szemében ott a könny.
Nem vár már semmit a sorstól,
s nincs benne vágyakozás,
annak is örül, ha rossz kalapjában
már néhány forintot lát.
Az is koldus, kit nem szeret senki,
hisz az élete olyan üres,
mint a vitrinben ott díszelgő
átlátszó, színes üvegek.
Hiába van ott törékeny kincsként,
mégsem szereti senki sem,
bár csodálják, s letörlik néha,
de üres kis díszként hever.
Nem is sejtik, hogy hideg szépsége
mennyi fájdalmat rejteget,
s szíve is olyan üres, és néma,
akár egy kettétört üveg.
Az is koldus ki nem szeret senkit,
s mindenkit tárgyként kezel,
nem is tudja, hogy milyen jó érzés,
ha valakit viszont szeret.
Hideg szemében nincs sugárzás,
s szikra, mely lángokba csap,
hiába ölel százat, ezret,
a szíve üres marad.
Hisz szeretni, s szeretve lenni
talán a legszebb dolog,
amely létezik tán a földön,
amíg a szívünk dobog.
Szeress hát! És engedj szeretni!
Oly gyorsan múlik az életünk,
mint a sebesen száguldó szélvész,
mely magával söpri mindenünk.
Szeress, és öleld magadhoz,
ki boldogan száguld feléd,
néha egyetlen jó szó
többet jelenthet bárminél.
s ha majd az utolsó órán
keze a kezedhez ér,
akkor fogsz talán ráébredni,
hogy boldogabb voltál bárkinél.
rongyosan, ülve könyörög,
adjanak néhány forintot néki!
S megtört szemében ott a könny.
Nem vár már semmit a sorstól,
s nincs benne vágyakozás,
annak is örül, ha rossz kalapjában
már néhány forintot lát.
Az is koldus, kit nem szeret senki,
hisz az élete olyan üres,
mint a vitrinben ott díszelgő
átlátszó, színes üvegek.
Hiába van ott törékeny kincsként,
mégsem szereti senki sem,
bár csodálják, s letörlik néha,
de üres kis díszként hever.
Nem is sejtik, hogy hideg szépsége
mennyi fájdalmat rejteget,
s szíve is olyan üres, és néma,
akár egy kettétört üveg.
Az is koldus ki nem szeret senkit,
s mindenkit tárgyként kezel,
nem is tudja, hogy milyen jó érzés,
ha valakit viszont szeret.
Hideg szemében nincs sugárzás,
s szikra, mely lángokba csap,
hiába ölel százat, ezret,
a szíve üres marad.
Hisz szeretni, s szeretve lenni
talán a legszebb dolog,
amely létezik tán a földön,
amíg a szívünk dobog.
Szeress hát! És engedj szeretni!
Oly gyorsan múlik az életünk,
mint a sebesen száguldó szélvész,
mely magával söpri mindenünk.
Szeress, és öleld magadhoz,
ki boldogan száguld feléd,
néha egyetlen jó szó
többet jelenthet bárminél.
s ha majd az utolsó órán
keze a kezedhez ér,
akkor fogsz talán ráébredni,
hogy boldogabb voltál bárkinél.
Elmúlt a nyár. Már elsárgult minden,
hűvösebbek a hajnalok,
száraz levelet hord a szél, míg
végig söpör a balkonon.
Vetkőznek sorra már a fák is,
nincs levél már az águkon,
színes szőnyeget varázsoltak
a dértől csillogó pázsiton.
Én is úgy fázom. Hideg szobámban,
bár nap süt még be az ablakon,
de már melegét alig érzem,
s hosszabbak már az alkonyok.
Fáradt sugarát széjjelhintve
szinte sóhajt, míg arcomon
lágy simítással megpihenve
búcsúcsókot hagy ajkamon.
Azután elmegy. Vörös korongja
még az ég alján ott ragyog,
aztán eltűnik, és az égen
felragyognak a csillagok.
hűvösebbek a hajnalok,
száraz levelet hord a szél, míg
végig söpör a balkonon.
Vetkőznek sorra már a fák is,
nincs levél már az águkon,
színes szőnyeget varázsoltak
a dértől csillogó pázsiton.
Én is úgy fázom. Hideg szobámban,
bár nap süt még be az ablakon,
de már melegét alig érzem,
s hosszabbak már az alkonyok.
Fáradt sugarát széjjelhintve
szinte sóhajt, míg arcomon
lágy simítással megpihenve
búcsúcsókot hagy ajkamon.
Azután elmegy. Vörös korongja
még az ég alján ott ragyog,
aztán eltűnik, és az égen
felragyognak a csillagok.
Az életem útja…
(3 soros-zárttükrős)
Az életem útja, látom magam előtt, mint egy fehér lefektetett cérna,
Ez erre-arra látszik, megyek utána! Hol a labirintus kijárata?
Az életem útja, látom magam előtt, mint egy fehér lefektetett cérna,
Utamat mindig is száraz, meg ázott göröngyök tarkították,
Így aztán még a nagy szerencsém, hogy cérnámat nem szakították…
Utamat mindig is száraz, meg ázott göröngyök tarkították,
Meg még odagördült egy nagy szikla is, az volt bizony a csuda ám…
Én meg mindezeken nehezem átverekedtem magamat… az ám!
Meg még odagördült egy nagy szikla is, az volt bizony a csuda ám…
Volt, hogy sokszor odaértem, ahol a cérnámat benőtte a lián,
Rögvest bajban voltam, hogy teszem itt túl magam élet, eme grádicsán.
(Halmaz rímes)
Már régen rájöttem, a cérna vége vagy a pokolba, vagy föl a mennybe vezet,
Más lehetőségem nincs, emberfia nem egy labirintus kijáratot kerget!
Csámborogtam csak előre, elkujtorogtam volna, de nem lehetett,
Sírtam, ahol nem láttam a koszolódott cérnát… ördög emlegetett?
(Visszatérő rímes)
Utolért, eljött az idő és az van, lassan biza' öregszem,
Ha volna, régi idő, indiánoknál lennék az; Öregszem!
Tűrőképességem néha elhagy, alkony már emléket nem idéz,
Néha felejtek, az agyam kihagy, lét a fejemben alkonyt idéz.
Néha könnyen felejtek, ész lehagy, emlékek törlődnek, nincs, mit idéz.
(Sedoka)
Sejt már pusztuló,
Vérnyomás is dolgozik,
Diabetes tolakszik!
Test, már nem üde,
Betegségek uralják.
Az öregség… bajjal jár!
(Visszatérő rímes)
Nekem, már bizony úgy fájnak a csontok, az évek,
Szép emlékeim hallgatnak, ó, ti tévedések…
Emlékek, nagyon befolyásoltak, ó, tévedések
Mardosó gondolatok hatottak, viszont még élek!
Ember teste már vég-aszott, nézésében benne a lemondás,
Szép és a jó elmaradott, nincs már élet újra átfaragás.
Már a nap meleg sugara kell, mint a sok zöld gyíknak,
Ebédel, azért időben kell… van leves, gyere! Így hívnak.
(Septolet)
Elmúlt
Hetven év…
Már múlt!
Közelg’ percem,
Harangszóra figyelek…
Ott legyek!
Volt hosszú életem!
Vecsés, 2019. február 15. – Kustra Ferenc József – íródott; Alloiostrofikus versformában.
(3 soros-zárttükrős)
Az életem útja, látom magam előtt, mint egy fehér lefektetett cérna,
Ez erre-arra látszik, megyek utána! Hol a labirintus kijárata?
Az életem útja, látom magam előtt, mint egy fehér lefektetett cérna,
Utamat mindig is száraz, meg ázott göröngyök tarkították,
Így aztán még a nagy szerencsém, hogy cérnámat nem szakították…
Utamat mindig is száraz, meg ázott göröngyök tarkították,
Meg még odagördült egy nagy szikla is, az volt bizony a csuda ám…
Én meg mindezeken nehezem átverekedtem magamat… az ám!
Meg még odagördült egy nagy szikla is, az volt bizony a csuda ám…
Volt, hogy sokszor odaértem, ahol a cérnámat benőtte a lián,
Rögvest bajban voltam, hogy teszem itt túl magam élet, eme grádicsán.
(Halmaz rímes)
Már régen rájöttem, a cérna vége vagy a pokolba, vagy föl a mennybe vezet,
Más lehetőségem nincs, emberfia nem egy labirintus kijáratot kerget!
Csámborogtam csak előre, elkujtorogtam volna, de nem lehetett,
Sírtam, ahol nem láttam a koszolódott cérnát… ördög emlegetett?
(Visszatérő rímes)
Utolért, eljött az idő és az van, lassan biza' öregszem,
Ha volna, régi idő, indiánoknál lennék az; Öregszem!
Tűrőképességem néha elhagy, alkony már emléket nem idéz,
Néha felejtek, az agyam kihagy, lét a fejemben alkonyt idéz.
Néha könnyen felejtek, ész lehagy, emlékek törlődnek, nincs, mit idéz.
(Sedoka)
Sejt már pusztuló,
Vérnyomás is dolgozik,
Diabetes tolakszik!
Test, már nem üde,
Betegségek uralják.
Az öregség… bajjal jár!
(Visszatérő rímes)
Nekem, már bizony úgy fájnak a csontok, az évek,
Szép emlékeim hallgatnak, ó, ti tévedések…
Emlékek, nagyon befolyásoltak, ó, tévedések
Mardosó gondolatok hatottak, viszont még élek!
Ember teste már vég-aszott, nézésében benne a lemondás,
Szép és a jó elmaradott, nincs már élet újra átfaragás.
Már a nap meleg sugara kell, mint a sok zöld gyíknak,
Ebédel, azért időben kell… van leves, gyere! Így hívnak.
(Septolet)
Elmúlt
Hetven év…
Már múlt!
Közelg’ percem,
Harangszóra figyelek…
Ott legyek!
Volt hosszú életem!
Vecsés, 2019. február 15. – Kustra Ferenc József – íródott; Alloiostrofikus versformában.
Koldus jön erre, csoszogva, az avart szétrúgja,
Mi meg úgy marad, abban ottmarad a lábnyoma.
Mindezt bentről ablakon át látom az utolsó napsugarakban,
Koldus közben biztosan él esti maradék reménysugarakban…
Az árnyéka közben el is mosódik,
Biztos, hogy mai reménye halódik…
Vecsés, 2015. november 6. - Kustra Ferenc József
Mi meg úgy marad, abban ottmarad a lábnyoma.
Mindezt bentről ablakon át látom az utolsó napsugarakban,
Koldus közben biztosan él esti maradék reménysugarakban…
Az árnyéka közben el is mosódik,
Biztos, hogy mai reménye halódik…
Vecsés, 2015. november 6. - Kustra Ferenc József
Ne ott keress, hol ragyog a napfény,
s csillámot vet a homokon,
ott keress engem a kihunyt sugárban,
hol nem süt a nap, én ott vagyok.
Ne ott keress, hol örökké nyár van,
s átsüt a fény a bokrokon,
ott keress, ahol nyúlnak az árnyak,
s szél süvít át a lombokon.
Keress ott, ahol csikorgó tél van,
s a megfagyott világ úgy vacog,
hol az ereszen jégcsapok lógnak,
dermedtté fagyva, ott vagyok.
Hol a hópehely kristály fehéren
Csillog át minden ablakon,
s jégvirág csipke függönyt képez,
halott fehéren ott vagyok.
Némán megbújva, szavak nélkül,
dértől belepve ott vagyok,
s várom, hogy jöjjön valami fény is,
Amitől újra olvadok.
S ha rám találsz, melegíts engem,
olvaszd fel, ami rám fagyott,
nélküled halott a lelkem,
melegíts fel, míg olvadok!
s csillámot vet a homokon,
ott keress engem a kihunyt sugárban,
hol nem süt a nap, én ott vagyok.
Ne ott keress, hol örökké nyár van,
s átsüt a fény a bokrokon,
ott keress, ahol nyúlnak az árnyak,
s szél süvít át a lombokon.
Keress ott, ahol csikorgó tél van,
s a megfagyott világ úgy vacog,
hol az ereszen jégcsapok lógnak,
dermedtté fagyva, ott vagyok.
Hol a hópehely kristály fehéren
Csillog át minden ablakon,
s jégvirág csipke függönyt képez,
halott fehéren ott vagyok.
Némán megbújva, szavak nélkül,
dértől belepve ott vagyok,
s várom, hogy jöjjön valami fény is,
Amitől újra olvadok.
S ha rám találsz, melegíts engem,
olvaszd fel, ami rám fagyott,
nélküled halott a lelkem,
melegíts fel, míg olvadok!
