Anyámnak nem volt drága ruhája,
nem volt semmilyen ékszere,
mégis: azt mondta, olyan gazdag,
s több kincse van, mint bárkinek.


Emlékszem: milyen szép volt az arca!
Bármily fáradt volt, nem pihent,
s olyan szépet varrt szakadt ruhánkra,
néha szinte a dísze lett.

Amikor néha rosszak voltunk,
megdorgált. S mégis: úgy ölelt,
szinte éreztem, hogy sugárzik
belőle ránk a szeretet.

Mikor álmomból felriadtam,
nem szólt. Ölébe ültetett,
s úgy ringatott el édes dallal,
amíg rám szállt az éji csend.


Anyám hangja, mint csengő dallam,
ma is úgy hangzik fel nekem,
mint a legszebben szóló hang, mely
fülemben most is visszacseng.

Ma már nem dalol. De nekem mégis:
a hangja épp olyan kellemes,
bármily halkan szól, érzem benne,
hogy ma is ugyanúgy szeret.

Imádkozom. Kérem az Istent,
hogy még sokáig tartsa meg
köztünk, hisz tudom: nem lesz többé
senki más, aki így szeret.

Nem érdekel, hogy mit mondanak rólam,
hisz csak én tudom, mit, miért teszek,
nem érdekel, ha durva szavak szólnak,
meg sem hallja már rég, süket fülem.

Nem érdekel, ha sunyin meglapulva
gonosz pletykákat súgnak, mert lehet,
talán ennyi csak minden boldogságuk,
s minden csapástól erősebb leszek.

Nem érdekel, ha hosszú éjszakákon
magányod oly nagy, s hiányzom neked,
mikor ott voltam darabokra törve,
te sem kerestél. Nem voltál velem.

Nem érdekel, ha könnyeidnek árja
patakként folyik szét az arcodon,
neked sem fájt, mikor miattad sírtam,
s könnyektől ázott hűvös vánkosom.

Nem törölte le senki, ha sírtam,
s lelkemre hullott pergő gyöngyszeme,
apránként, lassan kristályosodva,
amíg szívemen burkot képzenek.

Körbevonva, hogy ne fájjon semmi,
s valahol mélyen mégis megrepedt,
s hiába hívsz, és hiába jönnél,
szakadt szívemben nincs többé helyed.

Megvénült a nyár
Ezüstfehér haját fújja a szél
Megtapad mindenütt amit csak ér
Az ökörnyál
S a szélposta útjára engedi
A vándorlásra felkészült leveleket

Libabőrös nyirkos reggelek
Didergőn ásítva várják
Hogy a kilehelt párát felszárítsák
A nap higított sugarai

Lapos szöget zár
A hosszan elnyúlt árnyék
Az ég mattos szürkéskék
Az udvaron unottan ásít a szék
S e melankolikus kép
Felidézi a nyár melegét.

A tanka csokrot eredeti Bashó féle stílusban írta meg a szerzőpáros.

Őzek vadréten,
Ebédre gyülekeznek…
Aratás megvolt.
Tüzes sugara barnít,
Forró karja felhevít.
*
Őzek kutatnak,
Élelem keresése…
Az éhség, nagyúr!
Intenzív fénye vakít,
Sárgás-pirosan virít.
*
Vadvirágos rét,
Őzeket táncra csábít.
Bármerre mehet.
Lénye mindig melegít,
Barna hajtincset szőkít.
*
Őz, szelíd szemű,
Kedves állat, barangol.
Lába, csak viszi.
Babát jókedvre derít,
Nem kér cserébe semmit.
*
Őzek szabadon
És csendesen lépkednek.
Panasz vadászra!
Kedves szeme megérint,
Itt van az égen megint.
*
Őzek szabadon!
Dörren vadász fegyvere.
Vadgazdálkodás!
Vidáman felénk tekint,
Földre boldogságot hint.

Vecsés- Budapest, 2016. május 8. – Kustra Ferenc József - A haikukat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Szedő Tibor. A versrész címe: „Napkorong”.

Dagad a Hold az égen
S az éj lábnyoma
Pattogva lépked
Párát tapos a bozótba

Suttognak az ágak
Leveleik közt a távolból
Hunyorognak a csillagok
E kései órában gondolataimmal
Egyedül vagyok

Arrébb a lombokban
Csalogány csalja
Füttyös társát párba
Hogy elűzze magányát éjszakára

Az idő nesztelen oson
A sötét árnyak közt
Visszaverődik az ablakon
S a csalogány kitartóan
Cifrázva udvarol

Álmatlan órában mesél az éj
A cserjésben éppen
Lopakodik a veszély
Majd hirtelen csönd
Zuhan az égből
Sűrű néma ború
A lombok sem sziszegnek
Hangtalan minden odú

Párával, holdsugárral elegyednek
Gondolataimba éket vernek
Megszakad a szófolyam
És
A csendben komótosan
Álmom léptei közelednek

De e percben
Még Veletek vagyok
Kik bennem
A múltból maradtatok
Hallgatagok.