Ősz miatt elsorvadt levélhalmaz a talpad alatt,
De, hogy rálépsz, emiatt nehogy ostorozd magadat.
Ez bizony benne van az életben, ez az elmúlás rendje,
És majd jön biz' a tavasz és lesz új levél… növény új sejtje.

Tavasszal, lesz talán bú vagy esetleg harag,
De mi nyugodtan pihengetünk a fák alatt…
Tavaszi nap sugara villódzva töri meg a süket csendet,
Közbe sajnálkozva nézzük, egy koldus… szemetesben rak rendet.

Most még az életvonatom száguld a ködben.
És én komoran, csendben, csak ülök a csöndben.
Azon mélázok, hogy mikor lesz már melegedő tavasz,
És bízok, hogy eljő, ki kell várni, ez csak életszakasz.

Ez egy téli vonat, érzem, hogy fűtenek,
De bennem már tavasziak a vágyképek.
Majd ez a vonat lefékez, megállunk múló télben,
Kinézünk és gyönyörködünk a tavasz szépségében…

Vecsés, 2015. február 4. – Kustra Ferenc József

Öregember megkeseredett lesz, ha volt hite már elveszett.
Nyugdíjból nyomorog, szó már sincs, nyaka bőre száraz, fényezett,
Itt már az ember, mire fejéhez kap, rég elment az idő,
De vár egy végső út… kaszás csak jő, suhint… mi lesz, a győző!

Ma már ráncosodik a nyakam
Látom én a tükörben magam…
Régen, ha esett és eláztam, lefolyt a víz a nyakamon,
Ma meg már meg-megáll az első, nyaki bőrredő-teraszon…

Észre sem vettem! Megváltoztam. Elmúltak az évek...
Tudom, már más vagyok… mint a többi, nyugdíjas vének…

Utamon uralkodott, a komor, dermesztően hideg…
Nem csoda, ha a lelkem rémisztően remeg és biceg.
Most is csak botorkálok, mint egy harctéri sebesült,
Már tudom, hogy a kalitkába zárás, el, nem jól sült…
Bizony sokat és sokszor hittem napsugarakban,
És igen, bőven volt részem, szívszaggató fájdalmakban

Jobb híján, emlékekre támaszkodva haladok, de bicegek,
Egyedül vagyok magam karavánja! Nevethettek kibicek…

Az életterem, bármerre nézek, sivár és köves,
Ilyen út csakis a pokolba vezethet… kénköves…

Ma már lassan győz a bölcsesség, szinte mindenen csak mosolygok,
Sziklák, meredélyek, ünneprontók valósak, a vágyak meg csak álmok.
A mindig simuló, zajos csendben lassan, de fogynak az évek,
Én már célszalaghoz közeledek, és elfogynak a remények…

Vecsés, 2015. április 9. – Kustra Ferenc József- Íródott: önéletrajzi írtásként.

Köd a titokzatosság, sőt kacérkodás
Mert nem engedi, hogy messzi távolba láss.
Minden lebegő csepp titkos, remek, csodás.
Nem ámít, hogy lesz még napfény feltámadás.

Ha majd későbben felszállós lesz a köd,
Nagyon szép, csodás látvány tárul eléd,
És majdan, később napsugár lesz őröd,
Élet szépségeit plántálja beléd.

Vecsés, 2013. június 5. – Kustra Ferenc József

Borús éjjel szeplőtlen ég,
Lopva oson a sötétség.
Riogatnak titkos árnyak,
Üres csendbe neszt dobálnak.

Avar roppan, pára csöppen,
Fekete szárny gyorsan röppen.
Ágak között szurran a szél,
Koppanva hull tépett levél.

Ösztön résen penge élen,
Tág pupilla vakon éber.
Ismert ösvény láthatatlan,
Eltakarja ködös paplan.

A feszültség magasra hág,
Elvarázsolt a valóság.
Bagoly vijjog lidércesen,
Lüktet a vér zsigerekben.

Relytéjesen súg az erdő,
Bokrok alatt félelem nő.
A bátor is meg-megtorpan,
Fülel, figyel alaposan.

Szurkos lepel szinte tapad,
Az ijedtség hozzáragad.
Fantázia szörnye fújtat,
Az inakba bele bújhat.

Borzongató kormos éjjel,
Tappancsával nagyot lépdel.
Pattog az ág ahogy halad,
Hajnalig még itt is marad.

Belesüpped lápos tájba,
Ott lesz majd a nyoszolyája.
Mikor a nap reggel felkel,
Sötét mumus el is nyergel.

Víz tükrében galagonya, s csipkebokor tüze ég,
Mélyen ível a folyóra korhadozó öreg stég.
Búcsút int a forró nyárnak, mindkettőnek közelg vég,
Emléküket megőrzi majd Földnek lelke és az ég.
Rendre forog az időnek láthatatlan kereke,
Minden évszak büszke lehet, meg a maga szerepe.

Ősz köszönt ránk nektár ízzel, tarkaságok serege,
Színkavalkád közepette lehull a fák levele.
Rázza a szél a friss paplant, elteríti szerteszét,
Narancsos-nyár imádkozza morcos ősznek kegyelmét.
Vénasszonyok huncutkodnak, a hőst musttal itatják,
Megrészegült izzó szemmel nap sugarát kicsalják.

Bekerül biz a sok termény, mire az ősz elgurul,
Minden szorgos magyarokra letekint az ős turul.
Oly mesés itt a természet, nincs is hozzá fogható,
Összes évszak kíméletes, kellemesnek mondható.
Rege szarvas csoda táját ölelik a Kárpátok,
Megvédik zord éghajlattól, ősi földet áldjátok.