Minden órám csüggesztő magányom
Néma csendén búnak szentelem,
Rajtad elmém, ah, törődve hányom
S könyim árját issza kebelem.
Merre, merre tüntök hű szerelmek,
Melyek láncolátok szívemet?
Ha fogjátok forró szenvedelmek
Elborítni lángként éltemet?

Most is karján fényes Ideálnak
Még magasan rengnek álmaim,
Ah, de tündérvárán nem találnak
Méltó tárgyat többé lángjaim.
Fanni, Fanni, mint zefír utánad
Sóhajtásim szállnak úntalan,
Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat!
Szív, mért ingerlődöl hasztalan?

Zengtem égi dalt: mint alkonyában
Philoméla kertem bokrain,
S mind hiában folytak, mind hiában
Bájos hangok lantom húrjain.
Csillagokra fel remegve sírtam,
S fényektől nem jött vígasztalás;
Berkén Echót fájdalomra bírtam,
S jajgatásnak szólt csak jajgatás.

Isten hozzád eltűnt rózsapálya,
Isten hozzád elsírt nyúgalom!
Képed lelkem többé nem találja,
Dúló vészként zúg a fájdalom.
S bár a kor, borítva fátyolával,
Tőle messzebb messzebb elvezet,
Rám világít lobbanó fáklyával,
S visszavonz a bús Emlékezet.

S ah reményem mindegyik virága
Újra fonnyad szellemkebelén,
Újra sűlyed a szív boldogsága,
S régi sebben újra vérzem én!
S míg a gyötrelemnek visszérzése
Százszorozva tépi lelkemet:
Képzetemnek vészhozó lengése
Gyújt és kínos álmokkal temet.

Szállj homályba, s húnyj el fátyolodnak
Éjjelében bús Emlékezet!
Álmaid ha lassan alkonyodnak,
Nyúgalom tán nyújt még hű kezet.
Nyájas arcod visszasúgárzása
Enyhe fény a boldog napjain;
Nékem, ah, csak Léthe áradása
Hoz segédet kínom lángjain!

Álmosd, 1813. június 11. után

Az emberek, az élők és halandók
Elmúlnak tőlem lassan, csöndesen
És becsukódnak minden földi ajtók
És beborul egem és életem.
Az ifjúsággal a szerelem elmegy
A mennyei és földi szerelem,
Az örömök utolsót énekelnek
S a bánatok maradnak csak velem.

A bánatok s a régi, boldog ősök,
Magyar költők, tündöklő, végtelen
Dicső sorokban az áldott elődök,
Ők súgnak szellemhangokon nekem.
Balassi, Csokonai és Petőfi,
Arany, Tömörkény. És én figyelem
E hangokat, mint darvakat a téli
Magányos, hűvös, ködös éjjelen.
Lelkem szeme szent röptüket idézi
S hozzájuk hangolom az énekem...

Fölkerestem nagy zajában
A világi életet;
Láttam mint ragyog sugára,
S mily csalárd uton vezet.

A barátság szűk hazáját
Megtapodták lábaim:
Itt sem, ott sem teljesűltek
Nagyra vágyó álmaim.

Légy segítőm, légy nyugasztóm,
O magánynak istene!
Itt reménylek: bár örökké
Bús vidéked rejtene.

Ím kor-ette szirteiddel
Hál'adón ölelkezem,
Búra hajló lombjaiddal
Bút pihegve mérkezem.

Nem kerűlöm völgyeidnek
Szent homályát, rémeit,
Sírva járom fellegekre
Nyúlt hegyidnek bérceit.

Légy segítőm, légy nyugasztóm
O magánynak istene!
Még ohajtom, bár örökké
Bús vidéked rejtene!

Minden virágnak, minden kis fűszálnak
Jut a napból, ha több nem, egy sugár.
Oh szerelem, te szívek napja, szívem
Egy sugárt tőled csak hiába vár?
Nincsen leány, ki engemet szeretne,
Nincsen leány, ki mondaná nekem:
Hideg világ van, lelkedet meghűté,
Jer, melegedj föl forró keblemen!

Nincsen leány, ki mondaná: fáradt vagy,
Bocsásd vállamra bágyadt fejedet!
Nincsen leány, ki véremet lemosná
E homlokról, mely megköveztetett!...
Magam vagyok, mint a szőlő karója,
Melyről leszáradt a zöld venyige;
Madár nem száll rám, csak fölöttem repdes
Sötét eszméim hollóserege.

Igy foly le majd az ifjuság, az élet,
Igy foly le tőlem árván, egyedűl,
Azt veszem észre csak, hogy elfagy vérem
A halál hideg ölelésitül.
S ha meghalok, ha megfagyok: szememre
Megkönnyezetlen szemfedő borúl,
S ültetni nem fog senki egy virágot
A sírra, amely rajtam domborúl.

Ott hamvadok majd egy kopott fejfánál,
Kopott fejfánál, puszta domb alatt;
Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa,
Nem jő megnézni senki síromat.
Meglátogatni csak te fogsz, hogy elzúgd
Testvéri búdat, éji fergeteg,
Testvéri búdat, mert hiszen testvére
Voltál te lelkem érzeményinek!

Hogyha az erdőkön lett volna világra jövésem,
S ott egyedül lettem volna reszketve magam,
S a zuggó fák közt rettegtem volna vadaknak
Ordító szavokat, s küszködözéseiket,
Ily vad borzasztó esetek közepette meghuzván
Én magamat, nyelvem forgana szótalanúl.
Mostoha sorsomnak szomorú kebelébe kijutván,
Tám lekötött nyelvem megszabadulna nekem.
Most, mikor Istenség szollást is engede, némán
Hallgatnék, nyomorúlt s bal esetekre kiszánt,
Oh, jó s rossz esetek igazán kiadója Teremtőnk
Távoztasd, ha lehet, e panaszimnak okát.
Sirjához közelit bajoló pályája Atyámnak
Egymást váltogató emberi évek után.
Tagjai csüggednek, s már teste is romlik hanyatlik,
Oh mire jut, mire jut ennyi veszélek után!
Oh Kedves Nemzőm! Szűlőm! és Kedves Öcséim!
Nénéim! Hugaim! Oh mire jut fejetek!
Tám valamely idegen még szán fetrengni veszélbe
Színből s még mélyebb károsodásra hozand?
Tám idegen nemzet gyilkos uradalmai által
Kínoz? Mely szomorú, és bal esetekre juték!
Távozz, oh, komor éj rút fellege, menj el előlem
És ti csalárd Sorsnak képzeti tűnjetek el.