Rügyeznek a fák odakint a kertben
bontani vágynak már szirmaikat,
Akár az én szívem, napfényre várnak
hogy virágba borítsa ágaikat.

Olyan jó lenne napfényben élni
hogy érezzem végre fénylő sugarát,
hisz oly nehéz mindig árnyékban élni
sötétben bolyongva, hol senki se vár.

Úgy szeretnék végre napfényben fürödni
nézni, hogy virágba borulnak a fák,
érezni mikor megdobban a szívem
míg előtte suhan el a kék madár.

Csak az tud maga körül mindent tisztán látni
kinek tisztára mosták szemét könnyei,
kinek arcáról új remény sugárzik
csak az képes mindent újra kezdeni.

Ki el tud temetni mindent ami rossz volt,
kinek szívében nincsen már harag,
ki elnézi neked minden tévedésed
s ha feledni nem is tud, megbocsájtja azt.

Csak ő képes szeretni minden kis hibáddal,
ő az ki nem fog soha bántani
s ha boldogságra vágysz ezen a világon,
próbáld meg te is őt megérteni!

Hová tűnt minden? Mért nem érzem
ereimben a lüktető erőt?
Tegnap még éreztem: most hová tűnt minden
magával ragadta a száguldó idő?

Miért nem érzem az erőt karjaimban?
mért nem érzem a tavasz illatát?
Mért nem vágyom a felkelő nap fényét
hogy énreám ontsa első sugarát?

Hiszen tegnap még olyan boldog voltam
még magamba szívtam bőröd illatát!
Úgy szerettelek, olyan forró hévvel
ahogy a vihar borzolja a fát.

S most nem érzek semmit! Elcsitult minden!
Magaddal vitted lüktető erőm,
nem vágyom többé ajkad érintését
csak annyit szeretnék: legyen még időm!

Hogy megcsodálhassam a virágzó rétet
ahogy a napfényben fürdik a világ,
hogy újra érezzem tépett álmaim közt,
könnyektől fakasztva is nyílik még virág!

Most csak szeress! Ne gondolj másra!
Csak kettőnkre gondolj e forró éjszakán!
Amíg az ajkam ajkadat érinti,
nem érhet minket semmi baj talán.

Most csak ölelj! Nem kérek többet!
Csak szorosan ölelj karjaiddal át!
Ahogy a napfény a bimbódzó virágot,
amelytől kinyílva ontja illatát.

S most aludj nyugodtan! Majd őrzöm az álmod!
Ahogy a vén hold a csillagok hadát
öleli lágyan, karjaiba zárva,
s rájuk vetíti minden sugarát.

A legszebb szó, amit tenéked mondtam
azon a hűvös éjszakán,
fülembe cseng, még most is úgy hallom
mintha éppen most mondanám.

Amikor azt mondtam téged szeretlek
olyan boldogan néztél reám!
Mintha megkaptál volna minden kincset
amely a földön létezik talán.

s amikor elmentél olyan árva lettem,
akár az utolsó, sápadt fénysugár,
amely az ég alján búcsút intve sóhajt
s azután kialszik mint a gyertyaláng.