(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Levélhervadásnál kinyilvánul a halál véges, méla bája,
Levelek meg leszállnak az addig fentről úgy csodált, nézett tájra...
Levélhervadásnál kinyilvánul a halál véges, méla bája.

Van még, amelyik a régen volt tavaszról elmélázik,
De nézi a talajt, hogy ott hova szálljon le… sárgállik.
Az őszi időjárás üdvözlete, hogy sok levelet elküld,
Az avarban meg egy nagy csapat lesznek… vajh’ mint ennyi menekült?

(Septolet)
Elmúlás,
Hervadás,
Nagy utazás.

Levelek! Menjünk együtt,
Magány kiüt…
Úgysem kell már árnyék,
Fényjáték…

(Bokorrímes)
Leszállunk és a lépéseket puhává tesszük,
Talán még a hóesés előtt jól elmerengünk…
Elmúlunk, avart összesöprik… megöregedtünk!

(3 soros-zárttükrös.
Fával még megbeszéltük, hogy nem sírjon, tavasszal jönnek az utódaink,
Majd megint zöldek lesznek, fölfogják a szelet, emlékeznek utódaink...
Fával még megbeszéltük, hogy nem sírjon, tavasszal jönnek az utódaink.

Vecsés, 2020. augusztus 27. –Kustra Ferenc József– Alloiostrofikus versformában íródott.

Az iskola, amelybe egykor jártam,
más lett. Eltűnt a régi pad,
de a belsőmben most is úgy él,
mintha tegnap lett volna csak.

Itt tanultam meg olvasni, írni,
a történelmet, a számokat,
Istenem! Milyen régen is volt!
De az emléke megmaradt.

Itt tanítottak emberségre,
s tisztelni tudni másokat,
s számtalan apró, hasznos dolgot,
mely a fejemben megragadt.

Múltak az évek, s gyermekeimre
éppen úgy várt az iskola,
új tanárokkal, s mégis épp úgy
fejükbe vésték a dolgokat.

Múlt és jelen. Majd összeforrva
emlékeinkben ott marad,
s bármily kopott is, épp oly kedves
marad nekem a régi pad.

Jó lenne látni még sokáig,
hány büszkeséget tartogat,
mint gyémántot, amely csiszolatlan,
s mégis. Értéke oly magas.

Az álmokról, miben akkor hittünk,
még ma is oly gyakran álmodom,
de messze tűnnek az ébredéssel,
minden pirkadó hajnalon.

Mint a fák tövén lepergő gyanta,
mely beteg kérgein ott ragadt,
emlékeztetve: milyen jó volt,
gyümölcse, amíg megmaradt.

Ma már nem terem. Mégis táplál
ifjú hajtást, mely úgy terem
ízes gyümölcsöt, s felkínálja,
ahogy ő egykor, kedvesen.

Álmaink talán valóra válnak,
csak harcolni kell, míg úgy jön el
ébredésünk, hogy felcsigázza
erőnk, túllépve mindenen.

Ne csak álmodj! Harcolj is érte!
Ne hagyd, hogy álomkép legyen!
Ki erősen küzd, annak valóra válhat,
nem szabhat gátat semmi sem!

Ahogy a fa a gyönge hajtását
saját törzsével védi meg,
éppen úgy válhat valóra álmod,
csak küzdeni, vívni, hinni kell!

Ne titkold el! Látom, és érzem:
valami fáj, és bánt nagyon!
Nekem elég, ha szemedbe nézek,
s látom, hogy tép a fájdalom.

Látom az arcod rándulásán,
s összeszorított ajkadon,
és a szemeid íriszében
sápadtabbak a csillagok.

Ne titkold el. Közös a sorsunk.
Hogy segítsek, ha nem hagyod?
Szeretlek. És ha puszta tél lesz,
veled akkor is vállalom.

Had legyek én az ébredésed
minden borongós hajnalon,
hogy elűzhessem a homlokodról
ráncaid, ha már oly nagyok.

Ne titkold el! Nekem is úgy fáj!
Épp úgy mardos a fájdalom,
mintha tucatnyi tüske szúrna
mérges tövissel, úgy sajog.

Ne titkold el! Tudtam, hogy olykor
nehéz lesz, de én vállalom,
pehelykönnyűvé téve súlyod,
amely ott ül a válladon.

A sziréna
Éles hangja messze száll
Békés utcákon, mezőn
Riadtan szaladgál
Ezernyi gondolat.
Vajon miféle hírt hordozhat,
S futára eseménynek,
Hol
Fájdalmas a pillanat...
Vagy a film megszakadt.

A lét értelmét
A sziréna
Néhány pillanatra
Öntudatlanul átírta.