Az álmokról, miben akkor hittünk,
még ma is oly gyakran álmodom,
de messze tűnnek az ébredéssel,
minden pirkadó hajnalon.
Mint a fák tövén lepergő gyanta,
mely beteg kérgein ott ragadt,
emlékeztetve: milyen jó volt,
gyümölcse, amíg megmaradt.
Ma már nem terem. Mégis táplál
ifjú hajtást, mely úgy terem
ízes gyümölcsöt, s felkínálja,
ahogy ő egykor, kedvesen.
Álmaink talán valóra válnak,
csak harcolni kell, míg úgy jön el
ébredésünk, hogy felcsigázza
erőnk, túllépve mindenen.
Ne csak álmodj! Harcolj is érte!
Ne hagyd, hogy álomkép legyen!
Ki erősen küzd, annak valóra válhat,
nem szabhat gátat semmi sem!
Ahogy a fa a gyönge hajtását
saját törzsével védi meg,
éppen úgy válhat valóra álmod,
csak küzdeni, vívni, hinni kell!
még ma is oly gyakran álmodom,
de messze tűnnek az ébredéssel,
minden pirkadó hajnalon.
Mint a fák tövén lepergő gyanta,
mely beteg kérgein ott ragadt,
emlékeztetve: milyen jó volt,
gyümölcse, amíg megmaradt.
Ma már nem terem. Mégis táplál
ifjú hajtást, mely úgy terem
ízes gyümölcsöt, s felkínálja,
ahogy ő egykor, kedvesen.
Álmaink talán valóra válnak,
csak harcolni kell, míg úgy jön el
ébredésünk, hogy felcsigázza
erőnk, túllépve mindenen.
Ne csak álmodj! Harcolj is érte!
Ne hagyd, hogy álomkép legyen!
Ki erősen küzd, annak valóra válhat,
nem szabhat gátat semmi sem!
Ahogy a fa a gyönge hajtását
saját törzsével védi meg,
éppen úgy válhat valóra álmod,
csak küzdeni, vívni, hinni kell!
Ne titkold el! Látom, és érzem:
valami fáj, és bánt nagyon!
Nekem elég, ha szemedbe nézek,
s látom, hogy tép a fájdalom.
Látom az arcod rándulásán,
s összeszorított ajkadon,
és a szemeid íriszében
sápadtabbak a csillagok.
Ne titkold el. Közös a sorsunk.
Hogy segítsek, ha nem hagyod?
Szeretlek. És ha puszta tél lesz,
veled akkor is vállalom.
Had legyek én az ébredésed
minden borongós hajnalon,
hogy elűzhessem a homlokodról
ráncaid, ha már oly nagyok.
Ne titkold el! Nekem is úgy fáj!
Épp úgy mardos a fájdalom,
mintha tucatnyi tüske szúrna
mérges tövissel, úgy sajog.
Ne titkold el! Tudtam, hogy olykor
nehéz lesz, de én vállalom,
pehelykönnyűvé téve súlyod,
amely ott ül a válladon.
valami fáj, és bánt nagyon!
Nekem elég, ha szemedbe nézek,
s látom, hogy tép a fájdalom.
Látom az arcod rándulásán,
s összeszorított ajkadon,
és a szemeid íriszében
sápadtabbak a csillagok.
Ne titkold el. Közös a sorsunk.
Hogy segítsek, ha nem hagyod?
Szeretlek. És ha puszta tél lesz,
veled akkor is vállalom.
Had legyek én az ébredésed
minden borongós hajnalon,
hogy elűzhessem a homlokodról
ráncaid, ha már oly nagyok.
Ne titkold el! Nekem is úgy fáj!
Épp úgy mardos a fájdalom,
mintha tucatnyi tüske szúrna
mérges tövissel, úgy sajog.
Ne titkold el! Tudtam, hogy olykor
nehéz lesz, de én vállalom,
pehelykönnyűvé téve súlyod,
amely ott ül a válladon.
A sziréna
Éles hangja messze száll
Békés utcákon, mezőn
Riadtan szaladgál
Ezernyi gondolat.
Vajon miféle hírt hordozhat,
S futára eseménynek,
Hol
Fájdalmas a pillanat...
Vagy a film megszakadt.
A lét értelmét
A sziréna
Néhány pillanatra
Öntudatlanul átírta.
Éles hangja messze száll
Békés utcákon, mezőn
Riadtan szaladgál
Ezernyi gondolat.
Vajon miféle hírt hordozhat,
S futára eseménynek,
Hol
Fájdalmas a pillanat...
Vagy a film megszakadt.
A lét értelmét
A sziréna
Néhány pillanatra
Öntudatlanul átírta.
betonfalakba zárt csendem
meg nem osztom senkivel
néha mégis szólok a falhoz
bár tudom hogy úgysem felel
magányom magam választottam
ahhoz senkinek sincs köze
miként mikor és hogyan szállt rám
a világ rettenetes összes közönye
voltam forró vérű ifjú én is
dacoltam a hétfejűekkel
azt hittem dicső a harcom
s a nap csak miattam kel fel
szerencsétlen faltörő kos én
nyitott volt előttem minden kapu
hiába intettek a felnőttek
és sírt miattam szegény anyu
konokságom lett a vesztem
a sok pofára esés fájt
meg nem hajoltam eltörtem
s most alig cipelem a mát
azt hiszem egy lesz a sorsom
a tehetetlenné vált vénekkel
feketében templomba járok
s fohászkodom gajdoló énekkel
már mindegy miként miért
utam vége közeleg
annak is ez lesz a sorsa
aki lelkében sosem volt beteg
meg nem osztom senkivel
néha mégis szólok a falhoz
bár tudom hogy úgysem felel
magányom magam választottam
ahhoz senkinek sincs köze
miként mikor és hogyan szállt rám
a világ rettenetes összes közönye
voltam forró vérű ifjú én is
dacoltam a hétfejűekkel
azt hittem dicső a harcom
s a nap csak miattam kel fel
szerencsétlen faltörő kos én
nyitott volt előttem minden kapu
hiába intettek a felnőttek
és sírt miattam szegény anyu
konokságom lett a vesztem
a sok pofára esés fájt
meg nem hajoltam eltörtem
s most alig cipelem a mát
azt hiszem egy lesz a sorsom
a tehetetlenné vált vénekkel
feketében templomba járok
s fohászkodom gajdoló énekkel
már mindegy miként miért
utam vége közeleg
annak is ez lesz a sorsa
aki lelkében sosem volt beteg
Mond, kérlek, láttál Te már meseszerűt, nagyon szépet?
Láttál Te alkonyatkor a Balcsin aranyút fényet?
Voltál-e részese, hogy a táj, netán a víz-felszín,
Vérvörösre vált, ami természetes és nem külcsín.
Láttad-e a déli-partról este a hegyek árnyékát?
Láttad-e a vízből kiugró halak sziluett árnyát?
Ültél-e már nádas szélén, hallgatni, nézni az esti csendet?
Sétáltál-e már parton, mikor szembe kaptad a fergeteget?
Utaztál-e már a Balcsira vonattal, parti síneken,
És közben láttál mindenfélét, közeli, sávnyi vizeken?
Érezted közben, hogy gyorsan javított a magyar lelkeden?
Fiatalon, én is vonattal utaztam, és élveztem a látott csodákat,
És, ahogy közeledtünk, izgultam, felismerem-e a tavaly látottakat…
Ötven éve persze, még nem volt sok változás, mindig megkaptam… vágyottakat.
A vízben strandolni az maga a nagy csoda!
Úgy érzed a világ, bekísért téged oda…
Ott bent, ember lelke örül, ez nem uszoda...
Ültél-e már csak úgy a parton,
Egy mólón korhadó, fa-padon?
Vagy ültél a vízparti köveken,
Hosszú, vízbe belógó köpenyben…?
A móló szélén ülök, gidres-gödrös hullámok arcomra vetítik a fényt,
Az arcom a fénytől vörös lesz és kiváltja a hazaszeretet kezdeményt…
Mit nekem az Égei tenger, vagy a messzi Nagy Tavak!
Mikor barátaim a hazai, Balatoni halak.
Meg a halakat evő, sirály nevezetű madarak.
Voltál-e már ott hajnalban, amikor még üres volt a móló?
Mikor még zárva a pénztár és még nem indul ma sétahajó?
Labdáztál-e már a vízben egy jó társasággal,
Közben nagyon fröcsköltétek egymást, barátsággal?
Voltál-e a parton, amikor eső volt, az idő szeles kissé,
És egy pillanat múlva, veszett vihar, áldozatait keresé?
Ettél-e már friss, nagyon forró lángost, ott a parton,
És kóstoltad-e baracklekvárral, nem finomkodón?
Nyaltál-e már fagyit, ruhádra cseppentve, a parton ülve,
Úgy, hogy közben bambultál, nézted a nagy vizet elmerengve?
Közben nézed tele kompot, ahogy elúszott, kisebbedve?
Vágysz-e a télben arra, hogy nyáron nyaralni mész a Balcsira?
Igaz, hogy ez összejön-e, annak csak jó Isten a tudója…
Azért, javasolom, ha teheted, egyszer nézd meg télen is,
Mikor minden fehér, hó és jég! Az élményed nagy lesz, csakis…
Én, ha most tehetném, letenném a pennám és mennék máris…
Balaton a magyaroké, én is magyar vagyok, ezért enyém is!
Büszke vagyok rá, mert együtt vagyunk magyarok a Balatonnal is.
Régen, egy barom le akarta csapolni… lehetne, szántóföld is…
Vecsés, 2015. szeptember 2. - Kustra Ferenc József
Láttál Te alkonyatkor a Balcsin aranyút fényet?
Voltál-e részese, hogy a táj, netán a víz-felszín,
Vérvörösre vált, ami természetes és nem külcsín.
Láttad-e a déli-partról este a hegyek árnyékát?
Láttad-e a vízből kiugró halak sziluett árnyát?
Ültél-e már nádas szélén, hallgatni, nézni az esti csendet?
Sétáltál-e már parton, mikor szembe kaptad a fergeteget?
Utaztál-e már a Balcsira vonattal, parti síneken,
És közben láttál mindenfélét, közeli, sávnyi vizeken?
Érezted közben, hogy gyorsan javított a magyar lelkeden?
Fiatalon, én is vonattal utaztam, és élveztem a látott csodákat,
És, ahogy közeledtünk, izgultam, felismerem-e a tavaly látottakat…
Ötven éve persze, még nem volt sok változás, mindig megkaptam… vágyottakat.
A vízben strandolni az maga a nagy csoda!
Úgy érzed a világ, bekísért téged oda…
Ott bent, ember lelke örül, ez nem uszoda...
Ültél-e már csak úgy a parton,
Egy mólón korhadó, fa-padon?
Vagy ültél a vízparti köveken,
Hosszú, vízbe belógó köpenyben…?
A móló szélén ülök, gidres-gödrös hullámok arcomra vetítik a fényt,
Az arcom a fénytől vörös lesz és kiváltja a hazaszeretet kezdeményt…
Mit nekem az Égei tenger, vagy a messzi Nagy Tavak!
Mikor barátaim a hazai, Balatoni halak.
Meg a halakat evő, sirály nevezetű madarak.
Voltál-e már ott hajnalban, amikor még üres volt a móló?
Mikor még zárva a pénztár és még nem indul ma sétahajó?
Labdáztál-e már a vízben egy jó társasággal,
Közben nagyon fröcsköltétek egymást, barátsággal?
Voltál-e a parton, amikor eső volt, az idő szeles kissé,
És egy pillanat múlva, veszett vihar, áldozatait keresé?
Ettél-e már friss, nagyon forró lángost, ott a parton,
És kóstoltad-e baracklekvárral, nem finomkodón?
Nyaltál-e már fagyit, ruhádra cseppentve, a parton ülve,
Úgy, hogy közben bambultál, nézted a nagy vizet elmerengve?
Közben nézed tele kompot, ahogy elúszott, kisebbedve?
Vágysz-e a télben arra, hogy nyáron nyaralni mész a Balcsira?
Igaz, hogy ez összejön-e, annak csak jó Isten a tudója…
Azért, javasolom, ha teheted, egyszer nézd meg télen is,
Mikor minden fehér, hó és jég! Az élményed nagy lesz, csakis…
Én, ha most tehetném, letenném a pennám és mennék máris…
Balaton a magyaroké, én is magyar vagyok, ezért enyém is!
Büszke vagyok rá, mert együtt vagyunk magyarok a Balatonnal is.
Régen, egy barom le akarta csapolni… lehetne, szántóföld is…
Vecsés, 2015. szeptember 2. - Kustra Ferenc József