Kinek gondoltok, amikor rám néztek?
Mit láttok? Kit láttok, nővérek?
Egy fura öreget, nem annyira bölcset,
Mit lát, mit csinál - ő nem is tudja már.
Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok,
Hogy "Próbálja meg!" - választ sem kaptok.
Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne,
Eltűnik mindig a zoknija, cipője...
Kénytekre-kedvtekre átadja önmagát,
Fürdetés, etetés tölti ki a napját.
Ezt gondoljátok? És ezt látjátok?
Szemetek nyissátok: hisz? ez nem én vagyok!
Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva
Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja?
Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,
Szerető fészkében egyik fiókája.
Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,
Szerelmes társának boldog bevárója.
Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik
Esküm emlékére, mit tartanom illik.
Huszonöt évemmel, magam is apaként
Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.
Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek!
Téphetetlen szálak minket összefűznek.
Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,
De marad a párom, így nem hullanak könnyek.
Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak,
Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.
Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.
Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt.
Gyermekeim most már nélkülem megállnak.
Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak.
Most már öreg vagyok. Kemény a természet.
Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.
A test, a kellem, erő széthullik, elillan,
Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van.
Ám az éltes testben ott belül fiatal
Vagyok még. Tépett szívem duzzad:
A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad.
Újraélem szerelmünket, hosszú életünket,
Túlságosan gyorsan elszállt éveinket.
Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik.
Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén:
Nézz csak meg közelről: hát EZ vagyok én!!

(A verset egy ausztrál vidéki város kórházának idősotthonában elhunyt idős férfi írta. Fordította: Barsi Boglárka)

Mindig az a legszebb álom
amely sosem teljesül,
mert a legédesebb érzés
mindig mardos legbelül.

Mennyi vágy,és mennyi sóhaj
melytől szívünk megremeg
mért kell mégis futni hagyni?
Józan ész nem érti meg!

Jó lenne tán úgy szeretni
ahogy senki sem szeret?
Szenvedélytől tűzben égni
akkor is,ha megsebez?

Mint egy vulkán úgy kitörni
lávát szórva messzire,
aztán csöndben messze futni,
s nem nézni ,más vérzik.-e?

Talán mások így tennének
nem törődve semmivel,
majd csöndesen elsuhannak,
és beérik ennyivel.

Ó! én inkább félre bújva
messze űzöm álmomat
s bár az álmom szertefoszlik
büszkeségem megmarad.

Te velem szemben, én szemben Veled,
megigéz engem a tekinteted.
A szíved igaz, mindig hű marad,
tiszta vagy belül, lelked rám tapad.

Szemed, s a szemem egymásba néznek,
összeakadnak a tükörképek.
Szememben vagy, s én a szemedben vagyok,
könnyeket csalunk, ők oly boldogok.

Nevetve hullnak, arcok pirulnak,
ajkunkon mosoly, összesimulnak.
Szorosan ölelsz, visszaölellek,
összetapadnak a tekintetek.

Te vagy a tükröm, magamat látom,
én a Te tükröd, maga az álom.
Egy, s ég, mi köztünk sohasem szakad,
Mi Egyek vagyunk, s ez így is marad.

Magyarország lakói oly nagyon büszkék vagyunk,
elismerést a világból igen sokat kapunk.
Sikeres embereink világszerte ismertek,
zeneszerzők, tudósok, írók, festőművészek.

Bartók Béla, Irinyi, Szabó Magda, Szinyei,
Fischer Annie, Kempelen,Jókai Mór, Munkácsy.
E néhány név e versben csak pár csepp a tengerben,
felsorolni az összeset szinte lehetetlen.

Van egy másik "művészet", hol világelsők vagyunk,
cigarettát a világon a legtöbbet szívunk.
Önmérgező életmód, oxigénmentes élet,
nem emeli, rontja a rólunk alkotott képet.

Második helyre tették az alkohol fogyasztást,,
ezért látni fakó arcot és sok sötét aurát.
Utolsóként kullogunk, nagyon keveset mozgunk,
kevés az energiánk, halványak a mosolyunk.

Kedves Magyar Társaim, meg kellene fordulni,
nem e kategóriákban kell hírnevet szerezni!

Sétáltam a folyó parton, hol Veled jártam még,
most egyedül jöttem meggyőződjek,
hogy mily emléket idéz.
Leültem a kopott padra, hol fogtad a kezem,
oly szerelmesen súgtad, hogy nem engedsz el sosem.
Jártunk térdig érő fűben,
jártunk hóban és fagyban.
Most egyedül járom az utunkat,
a lehullott száraz avarban.
Lábam alatt megannyi emlék,
mi szívemet mardossa,
bár láthatnád Kedvesem a bevésett nevünket
hűen őrzi a pad.
Minden egyes száraz levél emléket őriz mirólunk,
hangtalan hullik alá, mégis a fülembe valamit súg.
Olyan mesét, mi valóság volt nem is tudja, látta más,
csak az öreg tölgy, ami ott áll a folyó túlpartján.
Levetette szép ruháját, ágai mint csupasz kar,
úgy nyújtja az ég felé, mintha csak imát mondana.
Lágy szellő lengedez, a hajamba is belekap.
Tündöklő kék tükrében, andalogni még,
nézem a lángvörös leveleket, amiket kerget a szél.
Hosszú úton végigmentem, s rád gondoltam én.
Minden fa és bokor, búcsút intett rég.
Mintha tudták volna hajdan,
nem látnak minket együtt már,
hogy egyedül sétálok tovább,
s azt, hogy szívem nagyon fáj.
Összesúgnak fák és bokrok.
Vérvörös falevél zizegve száll, mellettem földre hull,
elhalkult a nesz is már.
Csend! - Oly fájó és rideg!
Nyugovóra tér a nap!
Nem takarja szemem elől, a fák koronáin is átvillan.
Szürkület ül a tájra,sötétedik az ég alja.
Lassan ballagok a hosszú úton,
nyirkos pára szállt a padra.
Gondolatok járnak a fejemben,
miért nem lehetsz mellettem?
Lágy szellő érinti arcomat,
lelked a lelkem ölelve csókolja.
Megborzongok a gondolattól, ölelném a világot.
Ott lennél Te is Kedvesem, ölelő karomat kitárom.
- Nincs itt senki! - Nem is lehet!
- Messze vitte a szél a neved!
- Kiáltom, hátha hallod, de csak a zúgó szél
válaszát hallom!
- S azt, hogy ég áldjon Kedvesem!