Holt csillag hullt a kopár tájra,
Hideg lelkem a zúzmarára,
Fájó szívem harmatjára.

Elveszett szerelmünk hullt porrá,
Szomorú csend zúzza ronccsá!
Keserű vágyam válik holttá.

Nem szerettem mást, csak téged,
Reszket a szívem, valami éget!
A lelkemet is ronggyá tépted!

Egy csillag tűnt el a messzeségben,
Megcsaltál! Nem jutok révbe!
Szerelmünket zártad jégbe.

Tarnazsadány- Hidegvég, 2020. augusztus 6.

Vad mezők dicső oltárán
Tündöklő köldök termékenységéből
Megszült anyám.
Egy leprás, rongyos telepen.

Ásítón felkelt a nap,
Csont sovány barnasággal felsírt egy csecsemő.
Az ég millió csillagai alatt lettem
Koldusszegény, barnaságomba fuldokló,
Álmokat szövő, vándorló életszekér.

Jöttek éhes nappalok
A cigány telep zárt világán.
Hegedült csontjai verítékein
Egy vénhedt, vézna, öreg zenész cigány.

Csendes, kietlen, sivár, rút életem
Egy testetlen árnyékként felnevelkedett.
S ezernyi szenvedéllyel írom ócska verseim.
Dübörög a felhők dobja,
Mély sötét barnaságom szapulgatja,
Szelíd szél követ már a végső utam felé.

Egy üstfoltozó/edényfoltozó élete

Jár a vándor,
Messze tájon,
Edényfoltozó doboza
Csörög a hátán, csörgedez, amerre jár.

Üres mezőkön át
Falvakba jár.
Parasztházak udvarán
Puli ugat szaporán.

Vándorélet
Mesés, csodás.
Most árnyékban ül,
Békén jövőbe lát.

Várja őt a családja,
Puhára vetett, kopott ágya.
Némi krajcárral hazatért,
A petróleum lámpa még most is ég.

A múlt emlékeinek megőrzése.

álmodozások kora

Hajtottam vajdánk lovait,
Száguldó, szép paripák nyomai
Felverték a szép tájnak aranyporait.
A végtelen, vad tájban haladtunk egyre tovább.

Szekereink zörgése messzire hallatszik,
Szép lányok víg dalain a Nap hajnallik.
Szívünkben új remény ébred talán,
Vándorló élet, fejünk fölött szállt a madár.

Isteni, szép tájakon
Törzsünk meg-megállt.
Tábortüzeinknél táncot lejt sok szép leány.
Szólt a zene, a füst messze szállt.

Így éltünk egykor, hajdanán,
A középkor fénylő hajnalán.
Szabadon éltünk, mint a sas,
Álmaimban keresem a múltat, mint egy sötét lovas.

Álmaim útján

Hűvös felhők messze tájon,
Hó szállingózik a Hold fényében távol.
Tél csendjén dermedt ágak,
Lelkem mélyén könnyek áznak.

Árnyékom fut a szélben,
Éjszellemű, sötét éjben.
Bolyongok méla magányomban
Emlékektől kábulatban.

Visszatérek kis viskómba,
Madárúton nádasokba.
Ott hajlékot ad minden kunyhó
Lélekpihentetőn, nyugvón.