Idő 
Értékelés 
Értékelés A Nagy Háborúban
Első világháborús kétfedelűek nem voltak gyorsak
És csak alig hatezer méter magasságban csúcsosodtak?.
Az aviatikusok, akkoriban inkább felderítésre repültek,
Persze volt náluk egy rögzített földi géppuska, meg fényképező gépek.
A gépen pilóta, maga a kapitány lett,
Ő volt a tábor parancsnoka, kinevezett.
Hátul ült a zászlós, aki csak tegnap érkezett a táborba,
Miután az aviatikus iskolát, ügyesen kijárta.
Ahogy úsztak a légben a német állások felé, hogy ne mondjanak panaszt,
A kapitány visszafordult és mutatta, az ujjával, húzza meg a ravaszt.
A zászlós megértette, hogy most ki kell próbálni a fegyvert.
Lőtt egy hosszú sorozatot, így próbálta ki a gépfegyvert.
Lenézett a tiszta légben, le a földre, de nem tudta, hol vannak,
Pedig iskolában tanulta, eleget tett a feladatoknak.
Elővette a térképet, lázasan kereste, a tájékozódási pontot,
Ekkor a homloka köré, a koszorúba kötött büszkeségen, gyorsan bontott.
A fülke ellenzője mögé lehajtotta a fejét, hogy a szélben lássa a térképet,
Aztán nagy nehezen felismerte a táj, váltakozó körvonalait és fellélegzett.
Az országutak, mint frissen mázolt, gyönyörű pántok kígyóztak mezőkön és erdőben,
Aztán felismerte a száznyolcas magaslatot, és úgy érezte, bent vannak a révben.
Közben a tágas és kopár tét körülöttük maradt, de a fiatal fiú úgy érezte,
Most nagyon boldog, ezt vágyta, és a látóhatárt elborító alkonyat csendjét élvezte.
A föld is lassan rózsaszínűvé vált, a lövészárkok, halálos, kék patakként folydogáltak.
A reims-i katedrális és az őt körülvevő házak népei még egyszer megcsillantak?
Az volt az érzése, mintha a kis, törékeny repülőgép csak állna a levegőben,
És együttesen, elmerengve néznék a nap haldoklását...sötétedő, lázas légben.
A zászlós arra riadt fel, hogy egy elfojtott, szétoszló zaj csapja meg a fülét,
És lenézve látta, a gép alatt puhán himbálódzó füstgolyó közelségét.
A zászlós nem ijedt meg, még csak ez volt az első bevetése,
Minden tetszett neki, a gránátfüst meg, mint virág ékessége?
A kapitány tudta, hogy ebben a magasságban lelőhetik és már sötétedett.
A gépet így hazafelé fordította, a zászlós készített már felvételeket.
Az est, sötétedő kék hamuja, mint fénylő por lepte be a földet.
Az est hűvösségében lassan el is érték messzi repülőteret.
A zászlós túl volt egy bevetésen, az elsőn és lőtte a légteret?
Vecsés, 2015. július 18. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
Első világháborús kétfedelűek nem voltak gyorsak
És csak alig hatezer méter magasságban csúcsosodtak?.
Az aviatikusok, akkoriban inkább felderítésre repültek,
Persze volt náluk egy rögzített földi géppuska, meg fényképező gépek.
A gépen pilóta, maga a kapitány lett,
Ő volt a tábor parancsnoka, kinevezett.
Hátul ült a zászlós, aki csak tegnap érkezett a táborba,
Miután az aviatikus iskolát, ügyesen kijárta.
Ahogy úsztak a légben a német állások felé, hogy ne mondjanak panaszt,
A kapitány visszafordult és mutatta, az ujjával, húzza meg a ravaszt.
A zászlós megértette, hogy most ki kell próbálni a fegyvert.
Lőtt egy hosszú sorozatot, így próbálta ki a gépfegyvert.
Lenézett a tiszta légben, le a földre, de nem tudta, hol vannak,
Pedig iskolában tanulta, eleget tett a feladatoknak.
Elővette a térképet, lázasan kereste, a tájékozódási pontot,
Ekkor a homloka köré, a koszorúba kötött büszkeségen, gyorsan bontott.
A fülke ellenzője mögé lehajtotta a fejét, hogy a szélben lássa a térképet,
Aztán nagy nehezen felismerte a táj, váltakozó körvonalait és fellélegzett.
Az országutak, mint frissen mázolt, gyönyörű pántok kígyóztak mezőkön és erdőben,
Aztán felismerte a száznyolcas magaslatot, és úgy érezte, bent vannak a révben.
Közben a tágas és kopár tét körülöttük maradt, de a fiatal fiú úgy érezte,
Most nagyon boldog, ezt vágyta, és a látóhatárt elborító alkonyat csendjét élvezte.
A föld is lassan rózsaszínűvé vált, a lövészárkok, halálos, kék patakként folydogáltak.
A reims-i katedrális és az őt körülvevő házak népei még egyszer megcsillantak?
Az volt az érzése, mintha a kis, törékeny repülőgép csak állna a levegőben,
És együttesen, elmerengve néznék a nap haldoklását...sötétedő, lázas légben.
A zászlós arra riadt fel, hogy egy elfojtott, szétoszló zaj csapja meg a fülét,
És lenézve látta, a gép alatt puhán himbálódzó füstgolyó közelségét.
A zászlós nem ijedt meg, még csak ez volt az első bevetése,
Minden tetszett neki, a gránátfüst meg, mint virág ékessége?
A kapitány tudta, hogy ebben a magasságban lelőhetik és már sötétedett.
A gépet így hazafelé fordította, a zászlós készített már felvételeket.
Az est, sötétedő kék hamuja, mint fénylő por lepte be a földet.
Az est hűvösségében lassan el is érték messzi repülőteret.
A zászlós túl volt egy bevetésen, az elsőn és lőtte a légteret?
Vecsés, 2015. július 18. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
A halottaink? ismeretlen ismerős? Versben és haikuban?
Vajon élek, mint ki, mindent feladott már?
Vagy, mint ki nem tudja, a halál erre jár?
Úgy élek én, mint ki, őt nagy szívvel várja?
Nem hiszem! Életnek ő nem ajándéka!
De nála van és ő borítja életre fekete leplet,
Van, ki addig sem találta életében ha, fényt keresett.
Az életben ne hagy nyomot, de kiléptet abból,
Nem lehet kilépni az állandó árnyékából.
Nem lehet menekülni kígyós pillantásától.
De jöhet, ha ideér, nincs tovább csak egy utazás,
Mint, egy régi ismerős. Akinek lesz megbocsátás?
És egy fázós hajnalon tiedé lesz a megnyugvás.
Biztosan tudom, a halál egy nagy kárörvendő,
Mert, ő aztán tudja, nem lesz munkanélküli ő?
Munkáját ellátja, nem rúgják ki, ő nagymenő.
*
Aratás folyvást.
Nem vár augusztusra!
Csak jön és kaszál.
*
Van, hogy mellévág,
Újra suhint? korrigál.
Munkát szereti.
*
Fölényeskedik?
Gyengül, kire szemet vet.
Út vége: gödör.
*
Ti régi őseink, ó, ti öregek,
Emlékszik rátok a család, a gyerek!
Voltak veletek oly' szép nyarak,
Nagy téli havak is akadtak.
Ó, ti régi öregek, ti hiányzó őseink,
A régen-múlt időktől Ti... a mi nagy titkaink.
Sokat szenvedhettetek, majd jött a halál,
És ha, az idő lejárt? ő csak jön? kaszál.
Ti valamiben biztos, hogy hittetek,
Nekünk olyan sokat teremtettetek.
Hogy mi legyünk, Ti, ezért is éltetek.
*
Szeretteimet
Is elérte suhintás.
Kispadon sírás.
*
Ülök a kispadon, nézem a gyertya, lanyhuló lángját,
Magamban felsorolom, cudar életem minden mocskát?
Fázok! Érzem ősznek erősödő, hűvös hozadékát...
Ők odaát, vajh? boldogok-e?
Rám, néha vajon, gondolnak-e?
Szeretem őket... ők érzik-e?
Most hazamegyek, és nem félek,
Bízok, hogy jövőre még élek.
Akkor megint kijövök, hozok szép koszorút,
Amivel kifejezem a bennem élő bút?
Vecsés, 2015. november 7. ? Kustra Ferenc
Vajon élek, mint ki, mindent feladott már?
Vagy, mint ki nem tudja, a halál erre jár?
Úgy élek én, mint ki, őt nagy szívvel várja?
Nem hiszem! Életnek ő nem ajándéka!
De nála van és ő borítja életre fekete leplet,
Van, ki addig sem találta életében ha, fényt keresett.
Az életben ne hagy nyomot, de kiléptet abból,
Nem lehet kilépni az állandó árnyékából.
Nem lehet menekülni kígyós pillantásától.
De jöhet, ha ideér, nincs tovább csak egy utazás,
Mint, egy régi ismerős. Akinek lesz megbocsátás?
És egy fázós hajnalon tiedé lesz a megnyugvás.
Biztosan tudom, a halál egy nagy kárörvendő,
Mert, ő aztán tudja, nem lesz munkanélküli ő?
Munkáját ellátja, nem rúgják ki, ő nagymenő.
*
Aratás folyvást.
Nem vár augusztusra!
Csak jön és kaszál.
*
Van, hogy mellévág,
Újra suhint? korrigál.
Munkát szereti.
*
Fölényeskedik?
Gyengül, kire szemet vet.
Út vége: gödör.
*
Ti régi őseink, ó, ti öregek,
Emlékszik rátok a család, a gyerek!
Voltak veletek oly' szép nyarak,
Nagy téli havak is akadtak.
Ó, ti régi öregek, ti hiányzó őseink,
A régen-múlt időktől Ti... a mi nagy titkaink.
Sokat szenvedhettetek, majd jött a halál,
És ha, az idő lejárt? ő csak jön? kaszál.
Ti valamiben biztos, hogy hittetek,
Nekünk olyan sokat teremtettetek.
Hogy mi legyünk, Ti, ezért is éltetek.
*
Szeretteimet
Is elérte suhintás.
Kispadon sírás.
*
Ülök a kispadon, nézem a gyertya, lanyhuló lángját,
Magamban felsorolom, cudar életem minden mocskát?
Fázok! Érzem ősznek erősödő, hűvös hozadékát...
Ők odaát, vajh? boldogok-e?
Rám, néha vajon, gondolnak-e?
Szeretem őket... ők érzik-e?
Most hazamegyek, és nem félek,
Bízok, hogy jövőre még élek.
Akkor megint kijövök, hozok szép koszorút,
Amivel kifejezem a bennem élő bút?
Vecsés, 2015. november 7. ? Kustra Ferenc
Őszből a télbe? a tanka csokrot eredeti Baso féle stílusban írta meg a szerzőpáros.
Napsütés ragyog,
Szélhárfán, dallam csendül.
Fázós hajnalok.
Faágakon szél zenél,
Múlt szerelemről mesél.
*
Sárga avarba
Belehalt a jó idő!
Nagyúr a múlás.
Didereg szívem, lelkem,
Hiányzik a szerelem.
*
A hűvös szélben
Keringőznek, levelek.
Ez, utolsó tánc!
Így ősz vége idején,
Elmúlás szívet emészt.
*
Levél, csak zizeg,
Esőcseppek gurulnak.
Lassan tar ágak.
Felhőkönnyek hullanak,
Emlékek nem fakulnak.
*
Idő, ködfátylat
Tereget mindenhová.
Tejfehér semmi.
Hitet veszteni vétek,
Míg az érzések élnek.
*
Néma kerítés
Öleli ködfoltokat.
Elbujt végtelen.
Teszem kezem kezedbe,
Ölelj, végy védelmedbe.
*
Télen a köd is
Átszitál a fasoron.
Kár, nagyon is kár?
Kérek csókot szememre,
Dalol szívem keblemben.
*
Üvöltő vihar,
Belefúj a kéménybe.
Kandalló köhög.
Súgod fülembe: Ne félj!
Mond, kérlek, mi bánt?- mesélj.
*
Párás időben
Hallgatag a szél csendje.
Hajnal zúzmarás?
Ha az ősz már telet vár,
Utolsó tangó még jár.
Szép hófehérség,
Olyan, mint egy takaró.
Zengő jégcsapok.
Tovatűnt őszi varázs,
Érkezik a nagy fagyás.
*
Erdőre borult,
Vastag a hótakaró.
Napmeleg, hideg.
Ha befed mindent a hó,
Szívem nem lesz oly bohó.
*
Rideg és fagyos,
Földön halódó szirom.
Virágról hullott.
Tovaszállt minden álmom,
Nem is éltem... sajnálom!
Vecsés, 2017. augusztus 13. ? Szabadka, 2017. augusztus 18. ? Kustra Ferenc ? A haikukat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész címe:?Tovaszállt minden álmom!?
Napsütés ragyog,
Szélhárfán, dallam csendül.
Fázós hajnalok.
Faágakon szél zenél,
Múlt szerelemről mesél.
*
Sárga avarba
Belehalt a jó idő!
Nagyúr a múlás.
Didereg szívem, lelkem,
Hiányzik a szerelem.
*
A hűvös szélben
Keringőznek, levelek.
Ez, utolsó tánc!
Így ősz vége idején,
Elmúlás szívet emészt.
*
Levél, csak zizeg,
Esőcseppek gurulnak.
Lassan tar ágak.
Felhőkönnyek hullanak,
Emlékek nem fakulnak.
*
Idő, ködfátylat
Tereget mindenhová.
Tejfehér semmi.
Hitet veszteni vétek,
Míg az érzések élnek.
*
Néma kerítés
Öleli ködfoltokat.
Elbujt végtelen.
Teszem kezem kezedbe,
Ölelj, végy védelmedbe.
*
Télen a köd is
Átszitál a fasoron.
Kár, nagyon is kár?
Kérek csókot szememre,
Dalol szívem keblemben.
*
Üvöltő vihar,
Belefúj a kéménybe.
Kandalló köhög.
Súgod fülembe: Ne félj!
Mond, kérlek, mi bánt?- mesélj.
*
Párás időben
Hallgatag a szél csendje.
Hajnal zúzmarás?
Ha az ősz már telet vár,
Utolsó tangó még jár.
Szép hófehérség,
Olyan, mint egy takaró.
Zengő jégcsapok.
Tovatűnt őszi varázs,
Érkezik a nagy fagyás.
*
Erdőre borult,
Vastag a hótakaró.
Napmeleg, hideg.
Ha befed mindent a hó,
Szívem nem lesz oly bohó.
*
Rideg és fagyos,
Földön halódó szirom.
Virágról hullott.
Tovaszállt minden álmom,
Nem is éltem... sajnálom!
Vecsés, 2017. augusztus 13. ? Szabadka, 2017. augusztus 18. ? Kustra Ferenc ? A haikukat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész címe:?Tovaszállt minden álmom!?
Sokszor nem értem.....!
Sokszor nem értem az embereket,kik lelkük mélyén ugyan arra vágynak!
Sokszor nem értem,hogy tudhatott pár ember ekkora hatalmat szerezni magának!
Nem értem,hogy hagyhatjuk boldogságunk veszni!
Nem értem,miért hagyjuk az értékeinket megsemmisíteni!
Sokszor nem értem,miért bántjuk azt aki folyamatosan ad!
Sokszor nem értem,hogy lehetünk mi mindannyian ugyanolyan; vak!
Nem értem az embereket,nem értékelik azt ami megadatott!
Nem értem,hogy nem vesszük észre,hogy minden megvan, mit akarunk, de mi még is a megélhetésért harcolunk!
Drága Földanya; Bocsánatodért esdekelek,hogy nem vesszük észre,hogy te vagy boldogságunk! És csak kutatunk,keresünk,de semmit nem találunk! Pedig benned minden meg van, mi embernek kell! Hisz Isten így alkotott meg! Mindent ami te vagy,és ami benned van, és minket akiket a képmására alkotott,tű hegynyi pontossággal, egymást szolgálva!
Hisz állataid, csodás lényükkel minket segítenek! De mi helyettük gépeket alkotunk és gyártunk! Házaink téglából vannak, mikor lehetne abból ami rajtad terem, Földanya!
Az utaink aszfalt borítja, mikor lehetne a te pázsitod,és pora! Gyönyörű szép hatalmas tájad látván,megbecsülve, vigyázva és óvva!
Őseink kincseit elveszítjük,mikor ők mutatták meg miből,hogyan,mit készítsünk!
Mindenkit megáldva,születésekor valami tehetséggel,hogy tanítsuk egymást!
Ha a természettel együtt élnénk,oly szép lenne minden! Hisz te mindent meg adsz nekünk!
Isten jóvoltából! Hisz Oly szépen megalkotta e világot!
Sokszor nemértem......!
Nem értem az embereket,hogy darált beminket, pár nagy hatalmu ember!
Akiket Isten bukott Angyala vezet!
Akik döntenek felettünk,hogy miképp éljünk és tegyünk! Lassan elpusztítva FöldAnyánkat,ki semmizve teljesen!
És akkor már nem lesz választásunk,birkaként,mosott aggyal haladunk mind végig az úton! Ahol csak a nagy hatalmúak, kéjjel, kedvel, rajtunk nevetve élhetnek,mert ez az ő gonoszságuk záloga.
Nem értem.....! Nem értem.....!
Ébredj! Ébredj! Ember....Isten alkotása! Ne hagyd magad butitva! Mert csak ők sulykolják ezt beléd,eltorzítva elméd!
Mert ők a Hatalom! A Gonosz! Tárgyakat szeretve! Pénzt felhalmozva,aminek cseppnyi értéke sincs,számukra még is a legnagyobb kincs.....
Háborút szítva! Éhezőket földbe taposva, élnek!
De mi,akiknek a szívében szeretet lakozik, ezt megváltoztathatnánk! Ne féljünk hát!
Mi, Isten gyermekei, mindennel felvértezve élünk, ha hiszünk!
Hinni kell ő benne,hogy jobbá tehessük e világot! Ha végre felébrednénk, és tennénk érte, hogy újra Boldogok legyünk! Egy Családként együtt,újra élhessünk!
Ahol az emberi értékek, újra fontossak lennének!
Ahol magasztalva vigyáznánk egymásra! Ahol egymást tanítva tanulnánk! Ahol közösen építenénk,vetnénk és aratnánk! Ahol megosztanánk és cserélnénk! Ahol ha kedvünk tartja,csak úgy útra kellnénk! És bárhol is térnénk meg, Isteni szeretettel fogadnának!
Mindenki szeretetben élhetne e földön! Szenvedés és fájdalom nélkül! Ahol nincs betegség! Mert szívünk tisztasága és nyugodtsága,testünk egészségét formálja!
Ha végre felébredne az ember, és együtt elindulnánk az úton! Boldogságunk és Szabadságunkért! Ha ezt mi, összefogva megtennénk!
A mi Istenünk elsöpőrné, a gonoszt, a földfelszínéről!
És mi Angyalok örökké élhetnénk, a
Földi paradicsomába!
Amit oly szépen megalkotott, a természet körforgássával!
Ahol Élet és Halál ugyan olyan szép, mert nem érzel hiányt,mikor az utad végéhez érsz. Hálát érezve távozol,hogy e földön élhettél! Mérhetetlen Boldogságban! Szeretetben! Eggyé válhatva a természettel!
És az utolsó szívdobbanásodnál érzed és tudod, Isteni fényed testet öltve, újra élheted e Csoda Életet!
Sokszor nem értem az embereket,kik lelkük mélyén ugyan arra vágynak!
Sokszor nem értem,hogy tudhatott pár ember ekkora hatalmat szerezni magának!
Nem értem,hogy hagyhatjuk boldogságunk veszni!
Nem értem,miért hagyjuk az értékeinket megsemmisíteni!
Sokszor nem értem,miért bántjuk azt aki folyamatosan ad!
Sokszor nem értem,hogy lehetünk mi mindannyian ugyanolyan; vak!
Nem értem az embereket,nem értékelik azt ami megadatott!
Nem értem,hogy nem vesszük észre,hogy minden megvan, mit akarunk, de mi még is a megélhetésért harcolunk!
Drága Földanya; Bocsánatodért esdekelek,hogy nem vesszük észre,hogy te vagy boldogságunk! És csak kutatunk,keresünk,de semmit nem találunk! Pedig benned minden meg van, mi embernek kell! Hisz Isten így alkotott meg! Mindent ami te vagy,és ami benned van, és minket akiket a képmására alkotott,tű hegynyi pontossággal, egymást szolgálva!
Hisz állataid, csodás lényükkel minket segítenek! De mi helyettük gépeket alkotunk és gyártunk! Házaink téglából vannak, mikor lehetne abból ami rajtad terem, Földanya!
Az utaink aszfalt borítja, mikor lehetne a te pázsitod,és pora! Gyönyörű szép hatalmas tájad látván,megbecsülve, vigyázva és óvva!
Őseink kincseit elveszítjük,mikor ők mutatták meg miből,hogyan,mit készítsünk!
Mindenkit megáldva,születésekor valami tehetséggel,hogy tanítsuk egymást!
Ha a természettel együtt élnénk,oly szép lenne minden! Hisz te mindent meg adsz nekünk!
Isten jóvoltából! Hisz Oly szépen megalkotta e világot!
Sokszor nemértem......!
Nem értem az embereket,hogy darált beminket, pár nagy hatalmu ember!
Akiket Isten bukott Angyala vezet!
Akik döntenek felettünk,hogy miképp éljünk és tegyünk! Lassan elpusztítva FöldAnyánkat,ki semmizve teljesen!
És akkor már nem lesz választásunk,birkaként,mosott aggyal haladunk mind végig az úton! Ahol csak a nagy hatalmúak, kéjjel, kedvel, rajtunk nevetve élhetnek,mert ez az ő gonoszságuk záloga.
Nem értem.....! Nem értem.....!
Ébredj! Ébredj! Ember....Isten alkotása! Ne hagyd magad butitva! Mert csak ők sulykolják ezt beléd,eltorzítva elméd!
Mert ők a Hatalom! A Gonosz! Tárgyakat szeretve! Pénzt felhalmozva,aminek cseppnyi értéke sincs,számukra még is a legnagyobb kincs.....
Háborút szítva! Éhezőket földbe taposva, élnek!
De mi,akiknek a szívében szeretet lakozik, ezt megváltoztathatnánk! Ne féljünk hát!
Mi, Isten gyermekei, mindennel felvértezve élünk, ha hiszünk!
Hinni kell ő benne,hogy jobbá tehessük e világot! Ha végre felébrednénk, és tennénk érte, hogy újra Boldogok legyünk! Egy Családként együtt,újra élhessünk!
Ahol az emberi értékek, újra fontossak lennének!
Ahol magasztalva vigyáznánk egymásra! Ahol egymást tanítva tanulnánk! Ahol közösen építenénk,vetnénk és aratnánk! Ahol megosztanánk és cserélnénk! Ahol ha kedvünk tartja,csak úgy útra kellnénk! És bárhol is térnénk meg, Isteni szeretettel fogadnának!
Mindenki szeretetben élhetne e földön! Szenvedés és fájdalom nélkül! Ahol nincs betegség! Mert szívünk tisztasága és nyugodtsága,testünk egészségét formálja!
Ha végre felébredne az ember, és együtt elindulnánk az úton! Boldogságunk és Szabadságunkért! Ha ezt mi, összefogva megtennénk!
A mi Istenünk elsöpőrné, a gonoszt, a földfelszínéről!
És mi Angyalok örökké élhetnénk, a
Földi paradicsomába!
Amit oly szépen megalkotott, a természet körforgássával!
Ahol Élet és Halál ugyan olyan szép, mert nem érzel hiányt,mikor az utad végéhez érsz. Hálát érezve távozol,hogy e földön élhettél! Mérhetetlen Boldogságban! Szeretetben! Eggyé válhatva a természettel!
És az utolsó szívdobbanásodnál érzed és tudod, Isteni fényed testet öltve, újra élheted e Csoda Életet!
Hétköznapi pszichológia a szerelemben…
(Anaforás, dupla-belső visszatérő rímes, 3 soros-zárttükrös)
Emlékszel, hogy mennyire nyikorgott az együttlétünk ajtaja?
Emlékszel, hogy mennyire ingadozott kapcsolatunk valója?
Emlékszel, hogy mennyire nyikorgott az együttlétünk ajtaja?
Jó, most itt ezen a tisztáson együtt ücsörögni
Az erdő szépségében sűrűjében gyönyörködni.
Ide a tisztásra, erdő beengedi a napfényt,
Mi meg engedjük egymás szívébe, a szeretetfényt!
(Anaforás, dupla-belső visszatérő rímes, 3 soros-zárttükrös, önrímes)
Emlékszel, hogy hányszor ültünk mi itt kettesben ezen a rozoga padon?
Emlékszel, hogy hányszor ültünk régen egymás ölében e kivénhedt padon?
Emlékszel, hogy hányszor ültünk mi itt kettesben ezen a rozoga padon?
Volt, amikor egész délután nem is szólaltunk meg a masszív csendben,
Szétnéztem és láttam, hogy a kuksol a csend körben-térben minden szinten.
Megfigyeltem, hogy voltak köztünk némi rések,
Az a mi hallgatásunk volt, hangtalan rések!
Néha erre járt egy kedves-kis szellő, és a tisztáson, hogy lecsapott?
Sőt, a huncut föl is vette a sajátságosan zúgó hangalakot.
Bennem közben több belső hang is csak vitatkozott-acsarkodott,
És már tudtam, hogy többet, együtt nem látogatunk homokozót.
(Anaforás, dupla-belső visszatérő rímes, 3 soros-zárttükrös, önrímes)
Emlékszel, hogy, hogyan kuksoltunk a vak csendben, néha egymásra is néztünk?
Emlékszel, hogy, hogyan kuksoltunk, hallgatagon, egymásra meg alig néztünk?
Emlékszel, hogy, hogyan kuksoltunk a vak csendben, néha egymásra is néztünk?
Ránk is vetült néha egy-egy fénysugár,
Én biz' már tudtam, hogy nem vagy enyém már…
Kerestem még kicsit az élet értelmét ebben a vak csendben,
Bizton tudtam már, elválnak útjaink, élet-lehetetlenben…
Vecsés, 2020. augusztus 7. – Kustra Ferenc – a 3 soros-zárttükrös –t, úgy kell olvasni, hogy az első és a 2. sort egyben. Utána a 2. és 3. sort egyben és akkor lehet értékelni a konklúziót.
(Anaforás, dupla-belső visszatérő rímes, 3 soros-zárttükrös)
Emlékszel, hogy mennyire nyikorgott az együttlétünk ajtaja?
Emlékszel, hogy mennyire ingadozott kapcsolatunk valója?
Emlékszel, hogy mennyire nyikorgott az együttlétünk ajtaja?
Jó, most itt ezen a tisztáson együtt ücsörögni
Az erdő szépségében sűrűjében gyönyörködni.
Ide a tisztásra, erdő beengedi a napfényt,
Mi meg engedjük egymás szívébe, a szeretetfényt!
(Anaforás, dupla-belső visszatérő rímes, 3 soros-zárttükrös, önrímes)
Emlékszel, hogy hányszor ültünk mi itt kettesben ezen a rozoga padon?
Emlékszel, hogy hányszor ültünk régen egymás ölében e kivénhedt padon?
Emlékszel, hogy hányszor ültünk mi itt kettesben ezen a rozoga padon?
Volt, amikor egész délután nem is szólaltunk meg a masszív csendben,
Szétnéztem és láttam, hogy a kuksol a csend körben-térben minden szinten.
Megfigyeltem, hogy voltak köztünk némi rések,
Az a mi hallgatásunk volt, hangtalan rések!
Néha erre járt egy kedves-kis szellő, és a tisztáson, hogy lecsapott?
Sőt, a huncut föl is vette a sajátságosan zúgó hangalakot.
Bennem közben több belső hang is csak vitatkozott-acsarkodott,
És már tudtam, hogy többet, együtt nem látogatunk homokozót.
(Anaforás, dupla-belső visszatérő rímes, 3 soros-zárttükrös, önrímes)
Emlékszel, hogy, hogyan kuksoltunk a vak csendben, néha egymásra is néztünk?
Emlékszel, hogy, hogyan kuksoltunk, hallgatagon, egymásra meg alig néztünk?
Emlékszel, hogy, hogyan kuksoltunk a vak csendben, néha egymásra is néztünk?
Ránk is vetült néha egy-egy fénysugár,
Én biz' már tudtam, hogy nem vagy enyém már…
Kerestem még kicsit az élet értelmét ebben a vak csendben,
Bizton tudtam már, elválnak útjaink, élet-lehetetlenben…
Vecsés, 2020. augusztus 7. – Kustra Ferenc – a 3 soros-zárttükrös –t, úgy kell olvasni, hogy az első és a 2. sort egyben. Utána a 2. és 3. sort egyben és akkor lehet értékelni a konklúziót.
