Akkor is szeretsz, ha arcom már ráncos,
ha öreg vagyok, és szegény?
Ha szívembe döfött mérges szilánkok
megszúrják ujjaid hegyét?

Akkor is szeretsz, ha szívem már gyönge,
s nincs benne annyi szenvedély?
Csak néha- néha egy lobbanó szikra,
melynek a lángja érted ég?

Akkor is szeretsz, ha meggyötört lelkem
nem sugároz már annyi fényt?
Csak a félhomály meghitt varázsát,
amely esténként bennem ég?

Akkor is szeretsz, ha nem marad semmim,
és mindent elveszíthetek?
Ha olyan magasra csapnak a gondok,
mint a magasló havas hegyek?

Akkor is szeretsz? Vagy messzire tűnsz majd,
s nem is nézel már vissza sem?
Csak az illat, mely megcsapja orrom,
jelzi, hogy itt voltál velem.

Hisz jól tudom: nehéz a súlyom.
Olyan régóta cipelem.
Mégsem kérem, hogy vedd át egy részét,
Csak azt, hogy akkor is szeress!

Gyakran van úgy,
hogy boldognak látszunk,
kacagunk, s vígan dalolunk,
nem sejti senki mennyi a bánat,
melyet lelkünkben hordozunk.
Erősnek látszunk, akár a szikla,
amely oly magasra nyúl,
belülről mégis vérzik a lelkünk,
és néha megroskadunk.
Mégis küzdünk. Dalolva, sírva,
s utunkon megyünk tovább,
könnyeink titkon patakban folynak,
S nem sejtik, mennyire fáj
minden mosoly, mely arcunkon látszik
keserves próbálkozás,
hogy megsebzett lelkünk burokba zárjuk,
S ne tudják, mennyire fáj.
Mégis győzünk. Sebzett lelkünkben
maradt még annyi parázs,
melytől a szívünk lángra lobban,
s magasra csap fel a láng.
Feléget mindent, mi visszatart még,
s meggátol utunk során,
Elég egy szikra mely lángra lobbant,
s többé már semmi se fáj.
Csak a lelkünk lesz törékeny, néma,
de mégis megyünk tovább,
hiszen épp ettől ember az ember,
hogy annyi próbát kiáll.

A poéta meditál…

Életperc, végleg belefagyott a párnámba,
Én meg aztán belestem az életármányba…
Most nem is tudom, hol vagyok, mely tartományba?

Lélekhullámaim csapkodják a partomat,
Ilyen párás zajban, nem hallom a hangomat…
Nézek körbe... keresem üldöző vadakat.

Mit ér a poéta ma,
Ha nincs neki holnapja?
Vagy feledett a múltja…

Mit ér a költő, itten és ma,
Ha lélekből, nem is tőr dala?
Enélkül nincsen mesés csoda!

Két-három gondolat megfogan-e
És jövőbe, előre mutat-e?
Toll, leírni nagyon akarja-e?

Volt már olyan, hogy az ihlet bőszen meglátogatott.
Szikrát szórt, a lelkem ettől lobogó lángra kapott.
Tollam meg suhant a papíron, maradandót hagyott!

Lelkemben, szelem kavara,
Tüzem, így nagyon lángola…
Agyam, szavakat kiontja.

Leülök és leírom a sötéten merengő sorokat,
Percek múlva, gyorsan írom viccesre sikerült sorokat…
Életpercek telnek, gondolat-sodrásnak… hagyom magamat!

Lelkem, egyenesen sugárzik, amikor nektek írok,
Lehet, hogy akkor egyben, az Úr kegyeltje is én vagyok?
Most múlik pontosan az életperc… amiben még lakok…

Vecsés, 2015. május 5. – Kustra Ferenc József

Csak nézek a velem szemben lévő hófödte csúcsra…
De nem látom, mert belül belemerengek a múltba…
Honnan, miért jöttem, mit értem el és ki is vagyok?
Azon gondolkozok, mért nem segítettek angyalok?

Nagy gondolatok letaglóznak, beleveszek az őrültségbe!
Utoljára még látom, szabad madarak szállnak a kék égbe…

Vecsés, 2014. január 2. – Kustra Ferenc József

Gyöngének hisszük a gyöngyöző párát,
pedig erősebb bárminél,
melytől a szemünk könnybe lábad,
nem lehet gyönge semmiképp.

Jobban félünk a vöröslő tűztől
mely lángoló szikrát szór felénk,
pedig a víz, mely patakban zúdul,
eloltja. Bárhogy fúj a szél.

Többnek hisszük, ki magasra tört fel,
pedig tán gyöngébb bárkinél!
Ki a magasból mélybe fordul,
összetörheti mindenét.

Kevésnek hisszük, ki alulról küzd,
verejtékezve mindenért,
pedig kit bőszült vihar tép meg
edzettebb lehet bárkinél.

Ne nézz a napba! Elvakíthat.
Csak a nap fényét hinti szét,
de mit kiszárít, összeéget,
ott marad, mint egy martalék.

Maradj ott, ahol szelíden, félve,
halvány sugarát ontja szét!
Talán melegét alig érzed,
de nem éget össze semmiképp.