Komoly, komor, magányos, bús templomkert vagyok,
Hol asszonykéz hiányán magasra nőtt a dudva,
A fojtó keserűség, de szűzi illatot
Ont közte sok dus szépség, virág, elrejtve, dugva.
Komoly, komor, magányos, bús templomkert vagyok.

Egy rongyos, béna koldus hever a kerti zugba,
Életvágyam hullája, kit a könyörtelen
Pogány népség hagyott, hogy pusztuljon éhen hullva.
Most véres-rőt avart szór vad-lombos szerelem:
Egy rongyos, béna koldus hever a kerti zugba.

Templom szivem, de senki nem törődik velem,
Aranybálványt tömjénez, Igazságként, eretnek,
Fáradt harangozója pedig a kötelen
Feszűl, riadt agyam, ha Szabadságot temetnek.
Templom szivem, de senki nem törődik velem.

Csak néhány régi hívem, ki kalapot emel meg,
Ha fehér papja, lelkem, igét mormol maga
S köré poklos, rongyos, de szűz vágyak seregelnek
S álom-imájuk lebben s harsan zsoltár szava.
Csak néhány régi hívem, ki kalapot emel meg.

A zsoltár, hullaszag s a virágok illata
Az Igazság felé száll (Nem holdaz ragyogósdit:
Komor szentélyt hiában az Úr nem állata)
A végtelenbe száll és nagy egybe csókolódik
A zsoltár, hullaszag s a virágok illata.

"Ne vess el engemet az én vénségemnek idején, mikor elfogy
az én erőm, ne hagyj el engemet... Mert szóltak az én
ellenségeim és akik az én életem után leselkednek, együtt
tanácskoznak, mondván: Az Isten elhagyta őtet. Kergessétek
és fogjátok meg őtet, mert nincs, aki megszabadítaná."
Zsoltárok könyve 71. 9-11. V.


Ugye, Uram, hogy mosolyogjak
S tovább virítsak Te szép, álnok,
Nagy parkodban,
Miként a fiatal virágok?

Így akarod, így kell akarnod,
Minden plántáknak ültetője:
Bú és gaz hogy
Leghűbb virágod be ne nőjje.

Mert ami van, mind Te virágod
S minek rostjait nedv-ár rójja,
Uram, Isten,
Mind a Te parkod virulója.

Akit Te életben tartottál,
Szirom-kincseket kire költél,
Neked drága
Mind, akit ifjan meg nem öltél.

Te szemeid nem nősen látók,
Nem fogja be kufár szegénység,
Neked mindegy
Virág-ifjuság, virág-vénség.

Akit Te virágzásra szántál,
Virágozzék, míg ki nem rántod
Ős kertedből.
S ugy-e, szépek a vén virágok?

Mérges szagu, vad burján-rózsák
Ifjas truccal mégis rám törnek.
Látod, látod:
Kölyök virágaid gyötörnek.

Üzenj nekik a tüzes Nappal,
Hogy szerelmed virág-hóbortja
Az a vénség,
Mely vénségét ifjuan hordja.

Üzenj nekik, hogy istenséged
Fekete rózsáért sovárog
S vágyad teltét
Virág-vénülésig bevárod.

Én, jó Uram, fekete rózsád,
Élek, ha diktálod, hogy éljek,
De vigyázz rám:
Lázongnak a virág-cselédek.

Te ültettél, Te vénitettél,
Virágoztam, ahogy akartad,
Mit akarsz még:
Virágozzak vagy rontva haljak?

Vidítnod kell ily ritka plántát
Neked, Te, egyedül nem dőre
S kénkövekkel
Csapnod minden leselkedőre.

De addig, ugye, mosolyogjak
S tovább virítsak Te szép, álnok
Nagy parkodban,
Miként a fiatal virágok?

Tudom, hogy a szív nem vigyáz tanácsra,
Kivált az első fájdalom hevén;
Csak könnyek és csak bús nyögések adnak
Szorult kebelnek édes enyhülést.
De hát te meddig sírsz még Dencsidért?
Mikor találsz te már vigasztalást?

Siralmaidban lát a felkelő nap,
Siralmaidban hágy, midőn leszáll,
Siránkozol, ha rózsát nyujt kezedbe,
S ha illatot hint rád a szép tavasz;
Dencsid keserged, amidőn az ősz
Lehelletével hervad a virány,
S előtted intve sárga lombja hull.

Nem így, barátném! van itt is határ,
Amellyet általhágni nem szabad.
Szép lélek, amelly könnyen kap sebet,
S a fájdalomnak önti könnyeit,
S magát kisírván szenved csendesen;
De kényes, amelly sebjét nem felejti,
Sem orvosolni nem bátor s kemény,
Hanem lecsügged, s önmagát emészti;
S hiú, ha még mély sebjével dicsekszik,
Ha fájdalomban édeset keres,
S veszett gyönyörré változtatja a kínt.

Tágúljon a szív könnyek által, amíg
Feszíti, fojtja a nyers fájdalom.
A férfiszem sem bírja könnyezetlen,
A bölcs is érzi a csapást, midőn
Szerelme édes lánca elszakad;
De már ha első kínjait kiforrta,
Az észnek égi balzsamát veszi.

Mi haszna vívjuk a kemény eget
S a bús koporsó gyémántzárait?
Nem hat siralmunk s jajszavunk oda!
Mi haszna sírsz hát, és miért siratjuk
Azt, aki békes révre jut korán,
Ki csak tavassza kellemit szedé,
S itt hagyta a tél puszta napjait?

Nem szívja többé Dencsid ajkidon
Az élet első gerjedelmeit,
Nem érzi többé csókjaid hevét,
Sziveddel öszve nem döbög szive:
De már nem érzi a fájdalmat is,
E földi élet számtalan veszélyit,
A test fenéit, a lélek dühét
S nem a halálnak irtózásait;
Nem játszik a sors kéjje ővele,
Sem a hatalmas durva büszkesége,
Nem csalja őtet áruló barát,
Szerelme kínja nem szakítja szívét,
S nem látja a bűn győzedelmeit.

Ki tudja éltünk számtalan csapásit
Leírni? Minden óra újakat szül,
Újabb veszélyt hoz minden percenet.
Itt a mosolygás sírással vegyül,
Itt minden édes mérget rejt magába,
S gigászi harcot minden nyúgalom.

Oh, hadd nyugodjék magzatod tehát
A boldogoknak csendes enyhelyén,
Túl a veszélyen s földi harcokon,
S fedezze béke kedves hamvait!
Követni fogjuk őtet nemsokára;
De már követjük és útban vagyunk!
Nem vesztjük azt el, újra megtaláljuk,
Csak egy kevéssé ment előbbre tőlünk.

[1812-1815 között]

Miért mondottál rosszat nékem?
Én nem bántottalak, barátom,
Hogyha valamiért haragszol,
Szívesen bocsánatot kérek
S szeretném, ha most velem jönnél,
Megnézzük majd a favágókat
S leheverünk együtt az erdőn,
Fejünk fölött hullámzanak a lombok,
Hűs tengerfenékről az eget nézzük,
Ahol meg zsenge felhők lombosodnak.
Ott nagy nyugalom karol majd belénk
És nékünk az most olyanigen jó lesz,
Háromszoros a jó, ha kettő kapja,
Azért szeretném, hogyha velem lennél,
Mig odahallik este a harangszó,
A bogáncsokat leszedjük egymásról
S hazaballagunk éppolyan fáradtan,
Miként a kapás, szótalan munkások,
Akik a földek békés erejébe
Százannyit termő magokat vetettek.

Mint foly a sebes víz, úgy múlik az élet,
Közelít minden nap hozzánk az ítélet.
Ezt hírdeti néked, bár megnémúlt szája,
- - - - - - kinek előtted példája.
- - - - - - - - tartott betegsége,
- - - nyár után lett éltének vége.
Így cselekszik éppen urunknak kalmárja,
Sárnak tart itt mindent, ama kincset várja.
Állj meg, ha érkezel, útazó, e szóra,
Csak addig, míg lefoly egy fertálynyi óra.
Azt mondják, valakik e főld színén állnak,
Egyenként prédái lésznek a halálnak.
Nem kedvez a halál kicsinynek vagy nagynak,
Zsoldot adnak ennek, kik e főldön laknak.
Úgyhogy ma e főldön, kik lehellést vésznek,
Száz esztendő múlva mind porokká lésznek.
Xerxes, a perzsáknak hatalmas királyja,
Virtusait kinek még ma is csudálja,
Amennyire terjed a főld kereksége,
Tűkör mert még ma is az ő vitézsége,
Könnyeit orcáján örömmel hullatá,
Zokogó panaszát ekképpen hallatá:
Ímé táboromat a főld alig bírja,
Mégis nemsokára a főld lészen sírja
E sok ezerekből álló számos népnek,
Eközött kicsinynek, nagynak, rútnak, szépnek.
E' pedig azt mondja: valakik itt állnak,
Nemsoká prédái lésznek a halálnak.
Bizony, ha elménkkel a múlt esztendőre
Visszanézünk s megyünk az elmúlt időre,
Sokkal többet látunk a főldnek porába,
Mint volt a rettentő Xerxes táborába.
Kiket sem a szépség, sem az okos elme
Meg nem szabadított, sem Isten félelme.
Az ékesen szóllást mindenek csudálják,
Kik a bőlcsek közé magokat számlálják.
De ez is meg nem ment senkit a haláltól,
Amint tanúljuk ezt magától szent Páltól.
Múlandó a szépség, ha ki csak ezt nézi,
Gond, betegség, idő hamar megigézi.
Mondd meg, hol Absolon deli termetével?
Porrá lett, a férgek osztoztak testével.
A bőlcsességnek is eleven példája,
Oda van Salamon bézáratott szája.
Kit láttál valaha Dávidnál szentebbet,
Példát a halálra nem látsz ennél szebbet!
Ékesen szóllás kell? hol van Demosthenes,
Cicero, Ulysses, hol van Diogenes?
De hol van az, aki, míg e főldön éle,
Bőlcs nyelvével a Szentírásból beszéle?
Szólítsd meg e gyásszal béfedett koporsót,
Ezt mondja: a halál mindenre vét sorsot.
Csak ilyen az ember, ilyen hát az élet,
Számadásra hívja őtet az ítélet.
Ímé, ez az Isten hűséges szolgája
Megholt s jutott örök hallgatásra szája.
Ki a Szentírásnak tiszta szent vizével,
Hat esztendők alatt élő beszédével
Vezérlette híven pásztorsága nyáját,
Míg ki nem futotta éltének pályáját.
Ha kérdezed nevét, s élete folyását,
Értsed születését, helyét és lakását.
Az ő életének legelső kezdete
- - - - - - tisztes szüléktől lehete.
Ezerhétszáznegyvenkilencnek mentébe,
Mikor a nap lépett a - - jegyébe.
- - - - - - - volt édes atyja neve,
Ki már őelőtte halál-préda leve.
Méhében fogadta - - - - - - - -
Kit nem vélt, hogy élve maga után hanna.
Ezen jó szülei még gyenge korába
Béiratták őtet múzsák táborába,
Hol mindjárt jeleit elméjének adta,
Tanuló társait könnyen meghaladta.
Magára palástot őltözvén végtére,
Példa volt és szolgált az ifjak díszére.
Legelső tisztségre ezek közt hogy jutott,
Fáradhatatlan volt, bár izzadt és futott.
Majd szélnek eresztvén innen vitorláját,
Megnézte a kűlső nemzetek hazáját.
És a tudománynak becses cseppjeivel
Megrakva egynéhány esztendők mentivel,
Amint a dolgos méh, úgy jött hazájába,
Cicerói nyelvet hozván le szájába.
Itt alig pihent meg, - - mindjárt kérte,
Mert a virtusokat őbenne esmérte,
Hogy vezére lenne az ecclesiának,
Ama mennyei Úr kedves sajátjának.
Melyet meg is nyervén, pásztorsága alatt
Amíg legelt a nyáj, - - esztendő haladt.
De az Úr már őtet örök pappá tette,
A boldog lelkekkel egy székbe űltette.
Mert midőn, ím, folyna - - - hónapja,
Éltét elfogyasztá - - - - - - napja.
És már - - órára az idő virrada,
Akkor az ég néki Ily szózatot ada:
Jó vagyon, hív szolgám, hűséged jutalmát
Megadom, vedd el hát lelked nyúgodalmát.
Míg hát hideg testét a főld bétakarja,
Búcsúzó szavait mondani akarja.
Elsőben is téged veszen hát nyelvére,
Ki szűlted s vigyáztál gyenge életére.
Ama hív fiúi és buzgó szeretet,
Amellyel tehozzád mindig viseltetett,
A fagyos vérben is magát kimutatja
És végső áldását ekképpen hallatja:
Hozzám hűségedet el nem felejthetem,
Mindég háládatos szívvel emlegetem.
Mert míg nyavalyáim tetemim szaggatták,
Szemeid magokat könnyekkel áztatták.
Amidőn eljön is halálom órája,
Melyen életemnek volt végső csatája,
Akkor is szikrája hív szeretetednek
Kitetszett erántam s igaz hűségednek.
Mely kegyességedért nagy jutalmad légyen,
Világi éltednek míg folyása mégyen.
Kedves - - - - - - életemnek párja,
Tudom, hogy szívedet epesztő bú járja,
Hogy el kell temetned azt, akit szerettél,
Kivel arany lánccal egybeszerkesztettél,
Hogy az özvegységnek gyászos inségére,
Váratlan órára életed már ére.
De távoztasd szíved sűrű fellegeit,
Könnyebbítsed minden bánatid terheit.
Mert az Úr, az árvák s özvegyeknek atyja,
Szabadúlásodat néked megmutatja.
És bár most leányát ostorával sujtja,
Bízzál, mert végtére segedelmét nyújtja.
Már én megyek, az Úr viselje gondodat,
Siralmaid után hozza fel napodat.
Te is, Jézusomnak szerelmes jegyese,
Ki magának téged vérével kerese,
Virágozz, módjára a szép pálmafának,
Amelyhez az írígy kezek gyakran vágnak.
Végre hűségednek zőldelő pálmáját
Nyerd el az idvesség fényes koronáját.
Néked már, megfagyott testemnek sátora,
Csendes házad lészen a főld hideg pora.
Lelkemnek majd ismét veled egyessége
Lészen, midőn eljő nyúgodalmad vége.