Pislákoló kicsi fények árnyjátékát nézem,
Az arcod vonásait szeretettel felidézem,
Lefolynak a gyertyák és elfogynak az életek,
A kis gyertyafüst száll, de fájdalmaink élesek.

A gyertyák is majd csonkig égnek
Szívemben fájnak az emlékek.
Téged már nem hív a létnek szép szava,
Befogadott az ég csillagos tava.

Az ősi hitű gyertyaláng rívón
Pislákol, látom megannyi síron.
Búsan sírdogál az őszi szél,
Ő minden évben sokat megél.

Tudom, egy jó óra hátra sose ballag.
De nekünk élnünk kell tovább, ez nem maszlag...
A temetőben örök őr a nyugalom,
És ilyenkor, mindig kitör a fájdalom...
A temetői apró mécsesek lángja,
Olyan, mint az örök szeretet fáklyája...
Lépkedek az avarban, a hitem erdejében,
És olyan nagyon bízok szeretett erejében!

Az én arcomra is írt az idő,
Az én utam is csak lefelé nő...
A lombok között kujtorog... szellő.

Lüktet bennem az összes emlék, zeng az ég,
Árnyak sóhajtanak, a mécses serceg még.
Jellegzetes gyertyaillat szétoszlik a légben,
Elvagyok én a hullámzó szeretet zenében.

Nagy, sercegő üszkös kanócnak
Égig füstölgő pici csonknak...
Köszönet a gyertyalángoknak…

A múltért, a jelenért, jövőért,
Bűneik, bűnünk bocsánatáért...

Elbúcsúzom, elindulok haza, kísér a sok mécses fénye,
És míg le nem égnek még-még elkísér a sok-sok gyertya fénye,
Éjjelre, meg majd jón, ideér, világit a hold ezüstfénye.

Vecsés. 2015. május 3. – Kustra Ferenc József

Emlékszel? Ott, a dús lombú fák közt,
ott mondtad először mennyire szeretsz!
Ott öleltél át remegő karokkal,
s tanúink voltak a hulló levelek.
Oly szépnek láttam az őszülő erdőt,
az arany barnába fordult színeket,
mint a belőlünk áradó érzést,
melytől mindenünk újjászületett.
Emlékszem: milyen boldogan mondtad,
hogy csak én leszek mindened,
karjaid között megcsitulva
elhittem azt, hogy így lehet.
Aztán valahogy megváltoztál,
mint a dércsípte levelek,
melyek fagyosan földre hullva
eltaszítják a meleget.
És most hirtelen lehullt a hályog
szememről, s tudtam: tévedek!
Amit láttam, csak délibáb volt,
nem az vagy, akit szeretek.
Már ne mondj semmit. Hiába szólnál!
Nem tudnék hinni már neked!
Bennem most olyan fagyos lett minden,
mint a dér csípte levelek.

Most valahogy egész másképp fog a tollam,
kuszán írt betűm is sokkal ékesebb,
mint máskor, hiszen most jó anyámhoz írok,
ki minden percében értem létezett.

Virrasztott mellettem mikor beteg voltam,
oly sok estén, és annyi éjjelen,
mint őrző angyal, bár láttam: sokszor fáradt,
s szebbnél szebb meséket mondott énnekem.

Úgy írtam le a legelső betűket,
hogy az Ő kezei fogták tollamat,
s az első könyv, melyet közösen olvastunk,
ma is a legszebb emlékem maradt.

Úgy indított útnak, olyan féltő szívvel,
s hogy könnyebbé tegye választott utam,
ezernyi apró jó tanácsot adva
segített elérni minden álmomat.

Elmúlt az idő. Már elszálltak az évek,
és ha álmaimból semmi sem maradt,
Ő akkor is ott volt, utolsó mentsvárként,
oly sokszor enyhítve minden gondomat.

Ma is úgy vár, és elgyöngült kezével
úgy simítja meg sápadt arcomat,
oly féltve, mint a legdrágábbik kincset,
mit selyembe vonva zárva tartanak.

Édesanyám! Most én, őrizlek téged,
kezemben tartva reszkető kezed,
s imádkozom: e múló földi létben
Isten sokáig tartson meg nekem.

Én úgy képzeltem el a földi létem,
hogy veled töltöm el minden percemet,
tűző napban, és esti sötétségben,
jóban és rosszban melletted leszek.

Ha fáradt lennél, én leszek puha párnád,
hogy énreám hajthasd álomra fejed,
ha a hideg ráz, reszketsz, és fázol,
akkor majd meleg paplanod leszek.

Mikor bántanak, és sírni volna, kedved
vállamon sírd ki minden könnyedet,
s szemeidről majd gyöngéd érintéssel
én töröljem le gyöngyház könnyedet.

Én úgy képzeltem el, hogy minden éjjel
veled alszom, és veled ébredek,
akkor is, mikor sűrű köd szitál már,
s hidegétől a hajad szürke lesz.

Én úgy képzeltem el, de minden más lett,
úgy sodródtál el, olyan hirtelen,
mint ahogyan a megáradt folyóvíz
messzire viszi a törmelékeket.

Most is csak sodródsz, úgy, ahogy én is,
mégis tudom, hogy egyszer vége lesz,
visszajössz, hiszen nem bírod sokáig
nélkülem ezt a kóbor életet.

Szeretnék mindent összetörni,
ami régóta visszatart,
izzó lángcsóvát szórva széjjel
s felégetni, mi itt marad.

A vén diófát, melynek lombjai alatt
oly sokat ültem a kispadon,
apró darabra hasítni széjjel,
bár szívem fáj érte oly nagyon.

Szeretnék mindent felégetni,
hogy ne legyen más, mit itt hagyok,
csak por és hamu, mely sötéten, szürkén
eltakarja a tegnapot.

Szeretnék mindent összetörni,
mit martalékul most itt hagyok,
hogy ne legyen más, ki összezúzza,
mi kedves volt nékem oly nagyon.

Úgy szeretném! De nem tudom mégsem!
Hiszen a lelkem úgy sajog!
Lüktetve, némán, belülről vérzik,
mint eleven seb, és fáj nagyon.

Szeretném szívemet száz darabra
széjjel tépni, de jól tudom:
mind a száz darab egyformán fájna,
bármerre sodor a holnapom.