Nyelvünk
Nyelvünk – ez ősnyelv! –
éltető reménység,
várfalunk, pajzsunk,
tápláló vérünk,
édes örökségünk,
megtartó gyökerünk…
Oly ősi az, hogy érte
vissza kell botorkálni
az örök Isten zsámolyáig!
Mert az ős-sziklák is
ezt visszhangozzák
a Kárpát-haza földjén
mindig, és mindenütt,
s szerte a félvilágban.
Apáink elporladt sírja fölött
e nyelven szállt magasba
a temetési zsoltár.
Anyáink imáját magyarul
hordja süvítve a fejfákba
kapaszkodó szél.
És Neked is lelkedbe van vésve
- ha magyar vagy! –
örök időkre, mint jelek a kőbe.
Mert nyelvünk a végtelen kozmikus ERŐ!
Szavaink elől még a Sátán is menekül!
Ha magyarul formálja ajkad
lelked őserejével
a drága szavakat,
s vésed utódaid szívébe,
nemzet-megtartó
Nyelvünk TE magad is vagy!

Ki író-poéta, annak hő vágya, hogy a legszebbet megírja…

Minden íróember szívében lobogva ég a vágy,
Ezt a heveny nyugtot apró percig ki, sohasem hágy!
A vágy igy véglegesen él benne, részként, mélyen a lelkében,
Sírba nem megy, míg művét 'legjobbra' meg nem írta egészében.
*
(HIQ trió)
A sírok
éje, leszállhat.
Írnom kell.

De vers
A lelkembe írt.
Bányászni…

Nem tudom
Megírni mélyben…
Tentát vár.
*
(Senrjon trió)
Feltöltöm tenta-tartót,
Tentával, nem a könnyeimmel.
Asztalon írok!

Témát még csiszolgatom,
Igyekszem, hogy még szebbre írjam.
Asztalon írok!

Eddig még nem olvasták,
De most bizony, meglesz alkalmuk.
Asztalon írok!
*
(Senrjú)
Azonnal írok
Mire várjak, idő megy.
Olvasóimnak!
*
(10 szavas)
Megyek és a verselést megkezdem, papír várja,
Tenta is várja…
*
(3 soros-zárttükrös)
Megyek, legszebb versem írhatnám…
Aztán: sírok éje, akár leszállhat reám,
Megyek, legszebb versem írhatnám…
*

Ha a legszebb versem megírtam olvashatja is mindenki…
És jelentem nem vagyok hibás, hogy eddig nem olvasta senki…
Ha a legszebb versem megírtam olvashatja is mindenki…

Vecsés, 2024. május 6. -Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában: „A legszebb vers” c. című 2023. december 9. már közzétett művem átirataként.

Az ideért ősz, oly' ravaszul ködfátyolba burkolódzik,
Az ideért ősz, ravaszul e mögé jól el is bujdosik…
Az ideért ősz, oly' ravaszul ködfátyolba burkolódzik.

Én szeretem az őszt, mer’ micsoda színei vannak,
Sokszor olyan, mint egy álomkép, ki érti, csak annak…
Én szeretem az őszt, mer’ micsoda színei vannak.

Az erdőben, lombra hálókat sző az a pár, még maradt nyári napsugár,
És csak nézem, mire képesek, melegség is van bennük bár nyár elmúlt már…
Az erdőben, lombra hálókat sző az a pár még maradt nyári napsugár.

Körbe nézek és látom, túlzón illatozó már az avar takaró,
Lassan kezdi is csavarni az orromat… ez időjárás kanyar, ó…
Körbe nézek és látom, túlzón illatozó már az avar takaró.

Nocsak, az árokparton lelek egy szép, régi, félig leszakadt fapadot,
Őt is borítja az avar, le is ülök, másutt nem lelek ily’ fapadot…
Nocsak, az árokparton lelek egy szép, régi, félig leszakadt fapadot.

Szemem csak csendben nézelődik,
Nadrágom csendben büdösödik…
Szemem csak csendben nézelődik.

Szerintem otthon az asszony, megérzi, nem enged be a házba,
Már az udvaron, facsarodott orral belekezd… nagy dumába…
Nekem ezt hozta az ősz, most épp' szélmenetesen, szép látványba.

Vecsés, 2021. szeptember 30. – Kustra Ferenc József – íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)

Megint nyár van, és virágzik minden,
piros pipacsoktól díszlik a határ,
aranysárgába öltözött minden,
szinte aranylik minden búzaszál.

Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak
takarót bontva az ég vásznaján,
rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,
olyan tépettek. Mégis oly csodás.

Felhő szemüknek kéklő tisztasága
elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,
szinte hallom a sóhajuk a szélben,
mikor szemeikből sűrű könny szitál.

Hajlonganak a büszke búzatáblák,
s felhőkbe bújik most a napsugár,
milyen furcsa! Most mosolyog ő is,
egyszerre esik, s napfényes a táj.

Milyen jó volna nekünk is így élni,
hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,
felszárítva a kiontott könnyet,
mit azokért ontunk, ki nem lehet már


velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,
s szívünkben mégis miattuk van nyár,
s érezni, ahogy mosolyuk szétárad
szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.

Megszülettünk. És meghalunk egyszer,
de addig sok minden létezik,
szárnyaló öröm, és keserű könnyek,
melyek lelkünket vértezik.

Hosszú az út, míg odáig érünk,
mégis: az idő eltelik.
Mért nem tudunk a kettő közt lenni
néha egy kicsit emberibb?

Mért kell bántani annyiszor egymást?
Mért lesz az ember oly irigy,
hogy megölné egymást egy falat kenyérért,
s hiába kérik, nem segít.

Mért oly kevés a szeretet néha?
Hiszen a lelket élteti!
Szeretet nélkül hideg a lélek,
hiszen az hozzánk tartozik.

Mért kell annyira gyűlölni egymást,
Hiszen annyira szomjazik
minden ember, ki érezni képes
szeretetre, míg létezik.

Észre se vesszük, hogy rohan az élet,
s hajunkra hó fátylat terít,
ködbe burkolva ifjúságunk,
s emlékeinket elveszi.

Olyan jó volna néha- néha
az időt megállítani,
ott ahol egykor boldogok voltunk,
míg a szívünket átszövi,
valami édes, szeretet érzés,
ahol nincs harag, se gyűlölet,
s szeretni egymást egészen addig,
míg az éjszaka átölel.

S abban a végső, elhaló percben
úgy menni el, olyan csendesen,
hogy ne tudjon fájni senkinek sem,
amikor egyszer elmegyek.