Bejártam a nagy világot,
láttam szépet és sivárt.
Egy dolog van, mit csodálok,
mint Urunk adta nektárt.

Csábos pillantást, érzéki mosolyt.
Lelkek tüzéből bőven áradót.
Ahogy puhán karomba omolt,
s szerelmes álomba ringatott.

A NŐ csupa nagybetűvel írva,
Isten adta drága kincs!
Aphrodité kegyét bírja.
Magyar nőnek párja nincs!

Hová bújtál kis csacsi?
Pedig azt mondta Mami.
Itt a füled, itt van ám.
Ezen a gyűrött irkán.

Keresem, kutatom.
Sehol sem találom.
Kinyitom, becsukom.
Akkor sem találom.

Hová bújtál? Nem talállak!
Megmondom majd Apának.
Engem becsapott a Mami.
Nincs is itt semmi csacsi.

Szerelem könnyei

Szerelmünk lélektüzén élek,
Mézillatú lelkünk harcán félek, hogy elégek.
Álmatlan hajnalokon hallgatunk csendet,
Álmaim aranyszínű hintaján folyton kereslek téged.

Hány ölelés és hány vitán őszültünk meg,
Szóváltásunk olykor éjjeli harcra ment.
Remegőn, megtörve elvérzik bennem az érzés,
És feltámad bennem újra a szerelemféltés.

Nem tudok már mást szeretni,
Hazugsággal mért kell nékünk élni.
Néked adtam a szívemet,
Veled élem le az életem.

Sóhajom hangján kétségbeesik a remény,
Földi életem kíntól szenvedőn még mit remél.
Ámor kitépte szívem, s én néked adtam,
Tündöklő életem ifjúságát terád hagytam.

Sötét vándor, csillagok alatt sétálok céltalan,
Lelkünk oltárán zokogok némán egymagam.
Hogyha majd nem kellek végleg tenéked,
Látogasd meg az elárvult sírhelyem.

Apám arcán sűrű volt a bánat,
Negyvenhárom éve hagytad el a földet s a házat.
Most itt állok a sírhalmodnál könnyező szemekkel,
Rád gondolok fájón, lehajtott, bús fejjel.

Langyos esők, fájó könnyek,
Sötét éjen felhők jönnek.
Bíbor alkonyon vérfolyók,
Földre csorog lehangolón.

Kopár égen nincsen csillag,
Égi jelenség álmot ringat.
Hervadó rózsa, cigány élet,
Tarna partján napfény nincsen.

Kunyhóink helyén vad füvek,
Templomunk harangján süket fülek.
Földünkön kevés a hit, sír az Isten.
Némán hallgat az idő csendes hitben.