Hajnali harmat
Erdei várromokon.
Árva pókháló…
*
Harmatos reggel,
Fehérre festett mező.
Őzpata csúszkál.
*
Harmatos a fű
A még épp’ hogy dús mezőn!
Bárányfelhő had…
*
Harmatcseppektől
Nedves, ébredő füves.
Napkelte szárít.
*
Harmatfakasztó,
Kezdő hajnal hűvöse.
Sötétség, már megy.
*
Hajnali harmat,
Az elmúlásról dalol.
Ural; vizesség!
*
Nyújtózók a fák,
Élvezik reggeli fényt.
Harmatcsepp csillog…
*
Ködben, gyöngyharmat
Terül a fagyos tájra.
A reggel fehér.
*
Kósza napsugár
Csillan harmatcseppeken.
Ez a virradat.
*
Napfényes harmat
Hozta reggel vígságát.
Új nap felvirradt!
*
Reggel, harmatcsepp
Mint gyémánt tőri a fényt.
Napsugár szárít.
*
Homályos hajnal.
Fű hegyén harmatcseppel.
Őz, eszik-iszik.

Vecsés, 2016. december 20. – Kustra Ferenc József– íródott; eredeti Basó féle haiku stílusban.

Mélytengeri az élet…

(leoninus)
Súlyos a probléma: tíz méterenként egy bar, -lefelé- a víz nyomása.
Négy kilométeres mélységben, már négyszáz bar a víz nyomása.
Nos, bizony itt kell boldogulni, mert a nyomáson nem lehet változtatni…

Ilyen mélységben is vannak kövek, nézem az ablakon át, vannak-e vésetek?
Ha van, már valaki járt erre, de nem tudom, hogy ez volt-e halála vagy élete sikere…
Én meg az U-boot megyünk lefele, látom is egyre kisebb a halak tömege…

Magányos az utam egy ilyen hátköznapi óceánban, csak lefelé megyek a távolságban.
Ha elfogy a benzinem, vagy defektet kapok, hogy jövők föl, vagy lent maradok és horkolok?
Álmodhatom, hogy ott vagy velem és szeretjük egymást, már nincsen is… csak egymást.
Hülye hangot hallok, kopognak az ablakon… lám, fölismertem óriás polip csőre az koppintón.
Van nálam egy kis szíverősítő, de én nem megyek ki vizes leszek, ő meg nem fér be… épp’ fürdő.

Juj, gyorsan elsuhantam egy nagyobb szikla mellett, mintha lett volna egy lefelé-nyíl véset.
Ha volna külső tükröm, visszanéztem volna, a véset íritál, mintha ott volna…
A marha nagy polip megállt, nem jön lejjebb, mosolyos a pofája, ezzel kísér lejjebb.
Mernék én szeretni itt is, de nincsen, akit, nem vagy velem… ima és az öngyónás, más nincsen.
Eszek-e még főztődből, vagy épp’ nem vagy otthon… ha még egyszer otthon leszek! Ottlakón.

Hetvenhat évesen, már minden lehet… még az is lehet, hogy életvégem egy rövid-akut őrület…
Ha a batiszkáfom meg egyszerre, hirtelen berobban, sose tudom meg, hogy meghaltam… valósan.
Lihegve sóhajtozok ebbe a vaksetétbe, mivel világitani nem tudok, akkut hol töltsem ily’ sötétbe.
Nézek, ki az ablakon, nyomásmérőm meg átkúszott a háromszáznyolcvan báron.
Lehet, hogy utoljára látok az égen csillagot! Mert, ha defektet kapok… gumit, itt ragasztok?

Vizi kuckómban a legyek csak hullanak, lefelé… csoda ez, nincsen oxigénjük, csak hörögnek.
Ó, ha tudhatnám a polip miért mosolygott, ami láthatón gonosz és becsapós volt legott.
Nem tudom lefekhetek-e még, a nyári forró macskakőre, egy kóbor kutya ugathatna… dőre.
Ki tudja, hogy még a szemembe néz-e az élet, kényelmesen eltudom-e fogyasztani estebédet?
Remélek a polip nem settenkedik utánam és nem dobál sziklákkal… de itt nincs gránát, mi mással?

(Senrjon)
Félek a defekttől, így bíz’
Nem megyek tovább, ó, lakótárs!
Négyszáz a bárom!

(tíz szavas
Hátha még élhetek egy picikét,
Ha tudnám… batiszkáf sorsa végét…

Vecsés, 2024. augusztus 21. -Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként, alloiostrofikus versformában.

Amíg csak élek, te légy az élet,
amelyben mindig értelmet lelek,
nálad leljem a csöndes menedéket,
amelyet olyan régóta keresek.

A te vállad legyen majd támaszom nékem,
amikor úgy érzem, fogytán van erőm,
hisz gyönge vállamat annyi teher sújtja,
s karodba bújva nyerek friss erőt.

Amíg csak élünk, én legyek néked
az esténként rád ülő csöndes nyugalom,
hogy a válladról átvegyem egy részét
súlyos terhednek, melyet hordozol.

Tudod: szeretlek. S te is szeretsz engem.
S szemedben láttam meg azt a ragyogást,
mely felcsillan nekem bármily sötét is van,
s elcsitítja a csöndes zokogást.

Milyen jó lenne együtt bandukolni,
amíg a hajunk hófehérre vált,
s szeretni egymást olyan türelemmel,
hogy elbírjunk viselni százezer csapást.

Együtt ébredni, hogy én lássam először
reggel az arcod első mosolyát,
s úgy szeretni, hogy minden egyes percben
egymásért éljünk, míg időnk lejár.

S ha majd ránk borul a végső éji álom,
amely örökre karjaiba zár,
azt bánjuk csak, mit egymás nélkül éltünk,
hisz csak veled szép ez a rút világ.

Visszavágyom majd csendes kis falumba,
hol az esti szélben suttognak a fák,
s lombjai között sűrű fehérségben
akácvirág ontja bűvös illatát.

Visszavágyom majd nyári éjszakákon,
mikor kinyílnak majd a violák,
hisz az illatuk az orromban érzem,
s úgy bódítja fejem ez az illatár.

Nincs másik olyan hely ezen a földön,
ahol úgy érzem, hogy nem kell semmi más,
csak egy csöppnyi föld, mit magaménak érzek,
s hol felbolydult lelkem oltalmat talál.

Ismerek szinte minden egyes házat,
s oly fényben úszik a júniusi nyár,
mely beragyog mindent arany sugarával,
mikor beköszön ablakomon át.

Oly nehéz lesz majd messze menni innen,
visszahúz minden apró kis virág,
a madarak hangja, a tücskök cirpelése,
amely betölti csöppnyi kis szobám.

Mégis megyek. De kicsordul a könnyem,
hiszen itt marad az a kicsi ház,
melynek minden zuga emlékeket őriz,
megbújva szívem roskatag falán.

Csak egy darabot vihetnék magammal,
hogy ujjamon érezzem porlós állagát,
talán megnyugodnék, s nem jönnék már vissza,
hiszen már minden más lesz ezután.

A rózsák is épp úgy szenvednek néha,
mint az emberi szív, melyben mélyen ott lakik
minden szenvedés, olyan mélyre zárva,
hogy ne tudják többé felszakítani.

Éppen úgy hullik apró harmatkönnyük,
míg végig gördülnek szirmuk oldalán,
átlátszó kristályként szirmukra tapadva,
s mégis: talán a legszebbik virág.

A rózsák is olyanok, akár az ember,
ki épp úgy hullajtja lelke szirmait,
gyöngyöző könnyként lelkébe temetve,
hogy ne hallja senki sóhajtásait.

Ők is elhalnak, mikor a szirmok
hervadt elmúlással földre hullanak,
s akkor ébrednek fel, mikor az eső hull,
s águkra újabb bimbókat fakaszt.

Az ember is olyan, akár a rózsák,
csak nem látszik rajtuk, milyen súlya van,
egy oktalan szónak, mely lelküket nyomja,
s belülről sírva könnyet ontanak.

Az ember is épp oly széppé tud válni,
mikor a lelkében új remény fakad,
megszépül ő is egyetlen mosolytól,
mikor szívében újra lesz tavasz.