Holtak napján, ha kimegyek
csendes temetőbe,
borús könnyező arcomat
rejtem tenyerembe.

Amióta erre jártam
elszálltak az évek,
megfáradt idős szüleim
csak szívemben élnek.

Temetőkertben elnézek
balra, aztán jobbra,
mindenfelé kopottasan
áll elmúlás szobra.

Virágtengerek borítják
a sírhalmok végét,
akik itt nyugszanak ők már
meglelték a békét.

Dideregnek a levelek
hűvös őszi szélben,
lassan peng az idő húrja
szerteszét tört fényben.

Álmodni készülnek a fák
gyűl alattuk avar,
fülükbe altatót susog
a tél tolta vihar.

Fa odvába mókus gyűjti
téli betevőjét,
csinosítja, kibéleli
puha menedékét.

Szarvas túrja avar alját
makkot szed a földről,
büszke fejét égnek veti
nem gondol jövőről.

Szeretem elnézni őket,
így őszi reggelen.
Csendes, puha látványukra
a lelkem megpihen.

Hosszú utat jártam én be
ezen a világon.
Célként érve el a reményt
megleltem a párom.

Megosztottuk mi egymással
a hitvesi nyoszolyát.
Megtaláltuk a szerelmet
átélve sok csodát.

Társam lettél szerelmesem,
nem csupán szerető.
Tőled, ami elválaszthat
nem más, csak temető.

Megremeg a lelkem, ha látlak
csak álmodhattam ilyen szépről.
Hová lettek az angyalszárnyak,
mikor alászálltál az égből?

Ha kell, neked adom mindenem,
bár nem sok az amit adhatok,
Nekem mi van csak az életem,
szerelmedért meg is halhatok.

Fogadd el hát az áldozatot,
vagy sírig tartó szerelmemet.
Kérlek ne érezz bűntudatot,
te döntöd el, hogy mi kell neked.

Kisalföld gyönyörű tája
mosolyog Öreg-Dunára.
Tavaszi virágillatok.
Örülök, hogy magyar vagyok!

Balaton nyári díszben
hajók ringanak a vízen.
Minket várnak itt a habok.
Örülök, hogy magyar vagyok!

Bakony ősi erdeiben
a lelkem kissé megpihen.
Ősz színeiről dalolok.
Örülök, hogy magyar vagyok!

Szőke Tisza befagyott már,
hólepelben alföldi táj.
Ragyognak rám a csillagok.
Büszkén mondom, magyar vagyok!