Kint az apró falu szélén
szél cibálja a fenyvest,
háza előtt idős asszony
teregeti a szennyest.

Ráncos arcán könnye folyik,
ám derű látszik rajta,
nem sokára drága fiát
ölelheti a karja.

Visszatér a kicsi házba
véget ért a háború,
elhagyva a csatateret
ottmaradt a bú, ború.

Talán majd egyszer elmesélem néked,
hogy valaha régen volt egy szerelem,
melyben azt hittem minden csupa fény lesz,
s beragyogja az egész életem.

Azt hittem minden hajnalhasadáskor
ajkamra forró, lágy csókot lehel,
s mellettem lesz, míg dobban a szívem,
jóban és rosszban, s fogja kezem.

Talán majd egyszer megértem azt is,
miért lett vége olyan hirtelen,
mért vált hirtelen minden oly sötétté
mikor annyira szerettelek.

Hisz nem volt más, csak egy buta félreértés,
nem is hittem, hogy elveszítelek,
s vártalak téged oly sok délutánon,
ezernyi forró, kínzó éjjelen.

Ma már nem várok semmit a sorstól,
hisz az éjszaka egyre közelebb,
nincsenek vádak, nincsen több kétely,
csak a tűz, mellyel szerettelek.

Talán majd egyszer egy másik világban,
egyszer majd végre a tied leszek,
úgy, ahogy egykor szerettem volna
azt, hogy örökké veled legyek.

Talán. Hisz most is szívemben érzem,
minden, de minden út hozzád vezet,
s amíg csak el nem ragad a végzet,
szívem mélyében itt vagy velem.

Úgy érzem, hogy gazdag vagyok
van nekem egy fabatkám.
Neked adnám kisangyalom,
hogyha kezed foghatnám.

Inkább hagyjuk, nem kell nekem
nem ér az még annyit sem.
Tartsad meg a kicsiny kezed,
szingli leszek szerintem.

Megint tél van. Süvít a szél is,
dühödten fúj be a balkonon,
hideg csókjával rálehelve
mintát képez az ablakon.
Hófehér, csipkés jégvirágot,
dérrel bevonva csillogón,
hideg szépsége elvarázsol,
pedig most fázom, oly nagyon.
Reszketnek most a csupasz fák is
a dértől, mely ott ül águkon,
remegve, hajlongva nyúlik az águk,
megsuhintva az ablakot.
S mégis: ebben a hidegségben
valami olyan csábító,
az a hófehér, tiszta szépség,
valahogy olyan nyugtató.
Abban a tiszta fehérségben
nincs bűn, s oly tiszta, mint a hó,
nem is kell más. Most erre vágyom.
s nézem, ahogyan hull a hó.

Emlékek padján ülünk ketten,

ki átölel csak egy sziluett.

Sárba tapossuk a múltunkat,

posványba veszett a szeretet.



Rút, sötét vihar tépi lelkem,

sebzi, vízzé szentesítve vért.

Ördöggé vált gyönyörű angyal,

ki csak egy szerető szívet kér.