Füstkarikákat eregetek, mik beleütköznek a földbe,
Közben meg meredve nézek az emelkedő, felszálló ködbe.

Lelkemben érzem, hogy levihetetlen lázban csak égek,
Lábaim, lüktetve, remegve, futást követelnének...
Nem is tudom, hogy van-e valamihez lelki vonzódás,
Vagy csak kínzó és folyamatos, már elunt várakozás,

A köd nem oszlik el teljesen, napsütést szűrve engedi át
Én a tétlenségben téblábolok, ebédem meg csirke-farhát.
Gondolkoznom is kellene, hogy a továbbiakban mi legyen,
De nem látok a jövőbe, lehetőség meg... semmi-végtelen…

A füstkarikák sem oldottak meg semmit, köd is részben, maradt.
Folytatom a céltalan merengést, fent a terasztető alatt!

Közben eszembe jutott, hogy az élet véges, mégis mi lenne,
Ha mégis megmutatnám, hogy lehetek még az élet kegyeltje.
Pár hónap és már elmegy véglegesen a köd, és meglátom, hogy
Előbukkan-e nap, az elvonult felhők mögött, tél meg elfogy.

Akkor majd kivirul a lelkem, derűsen nézek majd... világra,
Igyekezni fogok, megtalálom én a helyemet... világba…

Vecsés, 2014. december 29. – Kustra Ferenc József

(HIQ trió)
Az élet,
Apró pillanat!
Semmiség!

Oly’ rövid.
De, elhantolás…
Misemség.

Életem,
Jó-rossz gyűjtője.
Nem volt jóm!
*
(senrjú trió)
Kevés szerencse,
Pár egyezésem… enyész.
Ó, pechem… jelen!

Pech, gnóm-dühöngő!
Mért’ haragszik rám? Ki ő?
Ez bizony őrült…

Nem várt egyezés
Nem segített! Szerencsém?
Summa summárum…
*
(Apeva trió)
Az
Percek
Kreálók!
Nekem, igy nem
Segítettek… Mit?

A
Ritka
dolgokban,
Mi sem volt jó.
Magányomban… Mit?

Sok
Mondat
Súlytalan…
Pech segített…
Na! Mindent? Semmit…

Vecsés, 2024. szeptember 27. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában önéletrajzi írásként és Afanaszij Fet: „Az élet” c. verse, mint ötletmű alapján. [Fordította; Szöllösi Dávid műfordító]

Kicsi voltam és elég huncut, de te még a széltől is védtél.
Sok csíny van mögöttem, de te sosem engedted el kezem.
S mikor felnőttem én fogtam szorosan kezed, megígértem mindig melletted leszek.
A szeretet, amire neveltél megmaradt, őrzöm szívemben.
Tudom hatalmas próbán vitt az utad, a fájdalmat letenni nem tudtad,
Elvenni én sem tudtam.
Harcoltál édesanya, mosolyogva bátran.
De a mosoly mögött ezernyi kín van.
Az otthon veled volt igazi, te vártál haza csillogó szemekkel,
S ölelésre tárt kezekkel.
Mindig mondtad, ha melletted vagyok bajod nem eshet.
Most mégsem... nem tudtalak megvédeni téged, elfáradt törékeny szíved,
Megtörte ez a kemény élet!
Mondd csak édesanya, jó neked az égben?
Nem fáj már semmi sem neked?
Isten karjaiban békét leltél?
De édesanya mi lesz velünk kiket szerettél?
A hiányod mi feledhetné?
Látod megtört szívünket, soha nem múló könnyeinket?
Elengedtünk... de csak mert semmit sem tehettünk.
Látsz minket az égből?
Annyira szeretünk, s hiányzol nekünk.
Szeretetünk soha nem múlik és nem is csökken.
Legyen könnyű mostmár terhed,
Istenre bízlak téged.

Hosszú az út az állomásig
s azon tűnődöm, mit vegyek?
Valami szépet szeretnék most,
amelyben örömed leled.
Elbambulok. És nem veszem észre,
hogy a vonat jön, s hirtelen
csak a vonatok sípolása
hangzik fülembe élesen.
felszállok gyorsan, s álmos utasok
közé leülök csendesen,
kora hajnal van, alig van élet,
s néhány utas még szendereg.
Lehunyt szemekkel utazom én is,
a kupé olyan jó meleg,
vagy csak a vágy fűt, nem tudom már,
amellyel hozzád érkezem.
Nem tudtam neked venni semmit,
hisz a vonat jött hirtelen,
pedig annyira szerettem volna,
hogy érezd: fontos vagy énnekem.
Rád gondolok, és feltolul bennem
annyi öröm, és félelem,
vajon szeretsz még? S vársz- e, engem?
Kérdezem magamtól csendesen.
És a vonat most közelebb visz,
egyre gyorsabban robog velem,
olyan hangosan zakatol most,
akár az én bolond szívem.
Aztán hirtelen megáll, s látom,
olyan boldogan integetsz!
Nem tudok szólni, karodba omlok.
De jó, hogy itt vagy kedvesem!
Mintha valami fény derengne,
amely átjárja mindenem,
s összeforrunk egy ölelésben,
szelíden, szerelmesen.

Én úgy félek a tűző nyári naptól,
mely rőt vörösre fogja bőrömet,
melegével egyre jobban éget,
izzadt cseppet hagyva testemen.

Én szeretem, ha langy szellő fuvallat
simogatja minden részemet,
olyankor az ég is egyre kékebb,
s foltos felhők közül integet.

Én nem bírom, ha eső mossa testem,
s eláztatja szinte mindenem,
Úgy fázok! És eső mosta bőröm
lúdbőrös lesz szinte teljesen.

Langyos-meleg levegőre vágyom,
mely átjárja szinte mindenem,
mint egy régi, megtestesült álom,
mely még ma is mindenem nekem.


Én gyűlölök minden kapzsiságot!
S nem tehetek semmit ellene,
csak remélem, s imádkozom érte,
hogy a földön végre már legyen

Egy kis béke. S a szeretet lángja
ne hunyjon ki! Kérlek! Istenem!
Míg egy csöpp kis melegséget áraszt,
addig lesz csak élni érdemes.