Könnyeim lágyan csillantak a fényben
mint a felvillanó apró gyöngyszemek,
aztán búcsút intve eltűntek a szélben,
már csak sós ízét érzem nyelvemen.

Ajkamhoz érve szelíd mosolyt csalnak
arcomra, s eltűnnek mint a képzelet,
szemembe szikrázó napfényt varázsolva
mielőtt végleg búcsút intenek.

Már nem fáj semmi sem! Oly könnyű a lelkem
boldog mosollyal száguldok feléd,
s szelíden sóhajtva, fejed megsimítva
csöndesen suttogom: itt vagyok! Ne félj!

Nem hagylak magadra bármi is történt,
megbocsájtottam minden bűnödet!
Ha én is elmegyek ki marad melletted?
ki fogja őrizni a lépteidet?

Nem kérek semmit, csak gondold át újra
s engedd hogy vezessem kóbor léptedet,
Hiszen én vagyok az egyetlen a földön
ki minden hibáddal együtt is szeret!

Hová tűnt minden? Mért nem érzem
ereimben a lüktető erőt?
Tegnap még éreztem: most hová tűnt minden
magával ragadta a száguldó idő?

Miért nem érzem az erőt karjaimban?
mért nem érzem a tavasz illatát?
Mért nem vágyom a felkelő nap fényét
hogy énreám ontsa első sugarát?

Hiszen tegnap még olyan boldog voltam
még magamba szívtam bőröd illatát!
Úgy szerettelek, olyan forró hévvel
ahogy a vihar borzolja a fát.

S most nem érzek semmit! Elcsitult minden!
Magaddal vitted lüktető erőm,
nem vágyom többé ajkad érintését
csak annyit szeretnék: legyen még időm!

Hogy megcsodálhassam a virágzó rétet
ahogy a napfényben fürdik a világ,
hogy újra érezzem tépett álmaim közt,
könnyektől fakasztva is nyílik még virág!

Nem vágyom hidd el ,semmi másra
csak hogy álmaidban melletted legyek,
nem csábít már a tűző nap varázsa
ha karjaid között nyugalmat lelek.

Nem kérek semmit, csak maradj mellettem!
S úgy ahogy én is, őrizd álmomat!
Ne tévesszenek meg illó délibábbal,
hűs árnyékban is érezd jól magad!

Szoríts magadhoz! Hogy érezzem végre:
milyen boldog is vagyok veled,
hisz minden szavad, és minden ölelésed
oly boldoggá tesz, hogy nem is képzeled!

Ez a versem 20-krajcáros
többet nem ér
- ilyen sajnos.
ha kedved van rúgjál bele,
ne olvasd el
mit érsz vele?!

de nekem vagyon
a papiros...
és a villany
mert éjjel van...
s az életem...
luxus lett most.

földpadlós szobában éltem
a gyermekkoromban
az apám a földre köpködött
s a csikket is a talpával etette
- mert luxusnak tekintette,
hogy ezt megtehette!
mialatt én az anyámat a padlón
rajzolva bosszantottam.

most már egészen más az élet
az ember csak örülni képes most,
ha magamról beszélek.
ezt nem szolgáltam meg - belátom -
már annak is örülni tudok,
ha tiszta a padlóm és nem lát koszt.

nem kívánok létrázni
minek?
a karierre sin szükségem
mert
amik másnak már nem jelentenek
semmit!
azok jelentik...
azok váltak számomra azzá most
hogy lettek örömteli luxus
kincsek!!

Olyan hideg van. Borult az ég is.
Toccsanó cipőmet hallgatom.
Mikor elmerül a pocsolyában,
ahogy az esőben ballagok.

Dühöngő orkánként tombol a szél is.
Letépve ágat, gallyakat!
Lepusztult romként hátrahagyva
mindent mi utána megmarad.

Kegyetlen idő! Nem sajnál semmit!
Mindent mi szép volt, összetör!
Megtörve jajdul a barackvirág is,
amit magával elsöpör.

Utána hajol a gyönge ág is
halkan, aggódva elköszön,
lecsurgó könnyként elhullajtva
egy esőcseppet, mely rácsöpög.