Harctéri meditáció, versben, apevában és senrjú -ban…

Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.

Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.

Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,

Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?

Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?

Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
Valós katonasorsot legott szív magába,
Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…

Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.

Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!

Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.

Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
*
Tűz
Érlel
Sok lávát.
Lehelek én
Sok fagyott párát!
*
Hideg átölel,
Vastag hó akadályoz!
Nincs, ki elföldel…
*
Mit adjak fel én?
Még élek… peremsávban.
Bumm, bumm! Rám lőnek…
*
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!

Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?

Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.

A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.

Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
*
Zsebet dagasztja
Az a sok megírt versem.
Meghalok? Elvész…
*
Itt,
Papi
Áldások
Csatázáshoz…
Hah! Golyó ellen?
*
Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
Szeretteim, gyerekek, rokonok.

A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…

Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.

Ez az év is kőkemény volt
bosszankodtunk már eleget,
nem kívánok semmi mást, csak
legyen a szívekben szeretet.

Hol szeretet uralkodik
menekül a bú, a bánat,
megbocsájtás csillagával
díszítsd fel a fenyőfádat.

Kívánok hát mindenkinek
áldott, boldog ünnepeket,
a megváltó üzenete
töltse el a lelketeket.

Azt hiszed megtudsz bántani?
Soraimmal nem fogok világot megváltani,
Egy dolgot mégis elérek,
Kiadok mindent mielőtt bevérzek.

Elhagytál, lehet az én hibám volt,
Mégis minden folt, ami volt, beforrt,
Veled voltam boldog és jókedvű,
Amíg el nem hagytál és nem lett minden
búslelkű.

Nem fogsz engem összetörni
Hideg párnák közt temetni.
Lelkem gondja egy dolog,
hogy most már nélkülem vagy boldog.

A harag, ami bennem van nem ereszt
Ágyam fölött azóta ott feszül a kereszt,
Elhagytál, átvertél, megbocsájtani nem fogom.
Légy boldog, akivel tudsz, már nem érdekel
Elérted mit akartál légy boldog édesem.

Talán azok a hatalom emberei a legveszélyesebbek
Kik mint Nagy Sándor vagy Attila a sors gyeplőjét
Vasas kézbe kapják, és teljes nemzeteket elpusztítanak
Hogy nagyképű és mindenható vágyaikat kielégítsék.
Harcra kész légiók állnak rendelkezésükre melyek
parancsára a háború ebei gyors lábakon megindulnak
Az ő fajtájuk a legkönyörtelen módszerekkel
Kényszerítik a világot egy alázatos öntvénybe,
S isten segítsen azokon kik mernek ellenállni.

Sokkal megértőbbek azok a jóindulatúak kik szerető
meggyőzéssel próbálják a világot megváltoztatni, és
kiknek a kibékülés álma rokonságra vezeti a népet.
Ők azok a tanítók és gyógyítók kik gyengéd természettel
Megbocsájtást, türelmet és részvétet hirdetnek.
Erejük mely az erény és élet tisztaságán alapszik, arra
hatalmazza fel őket hogy a lélek tudatával uralkodnak.
Szívük nyílt és eszméjük fel van világítva amint
biztos lépésekkel a mennyei cél felé vonulnak.

Aztán vannak kik tudják hogyan kell vagyont halmozni,
És kik értik hogyan lehet kincses fellegvárat építeni.
Mint régi idők ravasz kamarásai, kezükben a kulcs
Mellyel arannyal töltött kincstárat nyitnak és csuknak.
Manapság a java a kereskedelem kerekét forgatja,
És billió számú embernek teremt munkát és bért.
Hatalmas hajóik a tenger hullámaival birkóznak,
És dokkolnak az iránytű minden irányában, elnézve
Attól hogy a föld lakói mily messze elvetődtek.

Szükség a szépre a legkorább idők óta követ bennünket
De az ellentétek gyakran árnyékot vetnek életünkre.
Kik harmónia után vágynak és egyensúlyt keresnek,
És kik esztétikája a szépség látomásait követik,
Művészettel cserélnék fel a káoszt és rendellenességet.
Édes dallamok születnek nagy zenészek eszméjébe
Melyek drága áron zengnek királyi udvarokban,
És ahol a mester kőműves szakmáját műveli
Fenséges műemlékek és tornyok emelkednek.

Azok az emberek kik mértékkel és szabállyal dolgoznak,
És kik erénye az értelem és józan gondolkozás
Kémcsővel, mérleggel és lombikkal ügyködnek, vagy
vonalzóval, tollal és ecsettel mely színes tintákba merítve
térképet és grafikonokat ügyes kézzel beszínez.
Egy strapás munka mely csak nyugodt kedéllyel lehetséges,
De hasznos mire találmányaik a köz tudatba kerülnek.
Az ő munkájuk által nézhetünk a természet maszkjai alá,
És bármi másra mely ők által a napi munkát megkönnyebbíti.

Ha egy új ideológia vagy tan elismeréssel van fogadva
A legbuzgóbb hívekből alakul ki a mozgalom gerince
Melynek fenntartására és folytatódására bármire képesek,
De gyakran egy túlzott lelkesedés szélsőségre vezet.
Mennyire szánalmas ha az ötlet fanatikusok kezébe kerül,
És elsavanyodik ha túl sok a szenvedély
Mely által a nép tömegesen elveszti az eszét!
Inkvizíciók mint szörnyetegek emelik fejüket és
minden jó szándékú ötlet nem hoz mást mint veszélyt.

Végül is azok az emberek kiknek öröksége a csillagok,
És kikben a szellem alkalmas otthont talál.
Ők lesznek egy új adományozás polgárai,
kik mint istenek újan-szűlt földön fognak járni.
Egy efféle arany korban isteni rend szerint az uralkodás,
Hol a józan ész, szeretet és hatalom lesz a szabály,
Tükrőzve egy oltáron melyet egy háromszoros láng ékesít.
Egy bátor új faj melyet pap királyok és mágusok uralnak,
Olyan földön mely átalakult gyönyörrel telt paradicsommá.

Ha én egyszer
nagy nyúl leszek.
Minden reggel
répát eszek.

Mögöttem lesz
iskolák sora.
Nem leszek éhes
én már soha.

Az erdőben csak
az sikeres.
Ki mindíg
sok pénzt keres.

Leszek én majd
állat prókátor.
Elveszem a kicsalt
sajtot a rókától.