Vágyakozás; versben, apevában, haikuban…

Negyvenkettő, június tizenegyedike óta itt vagyunk,
Akkor érkezett ide, talán elsőként, éppen a mi rajunk!
*
Csak
Messzi
Távolból
Vagy Te velem!
De, szívem Tied!
*
Itt
Van még
Illatod,
Rám ölelted!
Vágylak, de nagyon!
*
Juj, de szeretnélek szeretni,
Könnyes szemeidet csókolni!
Jó lenne, ha nem hullajtanád a könnyeidet
Én így nem áztatnád el szépséges fuszeklidet…

Már, hónapok óta csak lőnek ránk,
Nem számít, hogy otthon vár a babánk!

Itt az élet, roppantul kemény,
Itt nem ismerik, mi az erény!
Itt nincsen más, csak pokol-fény…

Itt olyan nem létezik, hogy otthoni lényed…
De telik a képzeletbeli vér-edényed…
Egyre fáj a léted, mint, fájó kelevényed…

Hiányom van a szépséges mosolyodban,
Nagyon vágynék bele az ölelő karodban
Ellenni, esti szélcsendes pirkadatban…

Itt sokszor indul a roham, táltos dobpergésre,
Orosz táltos dob, a katyusájuk tüzelése.
Nálunk meg sorban szakadnak meg élte… mi végre?

Jaj, egészen közel jó, nagy akna robbant,
Majdnem oly’ közel, hogy a fejemen koppant.
A szomszéd szakasz bunkerét, telibe találta,
Az otthoniaknak már nem teljesül a vágya….

Ez a környék, bíz’ a holtak vidéke,
Imához, folyton csak leesni térdre?
Keresnék én valami mosolyt,
De, nincs! Legalább egy félmosolyt!

Itt az egyetlen emberi, a pára, mit kilehelek,
Amíg lehelek, addig élek és magamban ölellek.

Félek a megfagyástól,
Félek egy robbanástól,
Félek a saját, kihűlőben lévő porcikámtól,
Félek a ködtől, jégtől, a hótól, az elmúlástól,
*
Emlékszem, még rád,
Illatod, még orromban.
Lőporfüst szaga.
*
Mosolyod, veszett
Emlék, Felidézni, hogy?
Sebesült arcok.
*
Hóember van itt!
Katonák építették.
Halál, erre járt.
*
Már,
Nagyon
Vágyok én
Hozzád, haza.
Úgy ölelnélek.
*
Mosolyod újra
Tanulnám rögvest, legott!
Ölelő karok.
*
Közös fényképünk
Már, gyűrött, töredezett!
Nekem, drága kincs!
*
Üvöltenék én
Feléd, de Te nem hallod;
Névtelen vagyok?
*
Itt a Don-kanyarban, nincsenek saját tettek a történések útján,
Ülhetek én a hóban hajnalig, de mi lesz velem megfagyás után?

Jaj! Ez egy nagyméretű akna volt,
A szomszéd bunkerben tarolt
És immár egy, közeli barátommal kevesebb van velem,
Az emléked nagyon előjött, sőt, részletesen, azt ölelem.

Jézusom, riadó van
A közelben halál van.
Orosz támadás van!

Gyorsan mennem kell, ordít az őrmester,
Majd folytatom folytonos szeretettel…

Vecsés, 2017. április 12. Kustra Ferenc - a Don-kanyarban 1943. január 12.-n indult meg a végzetes -orosz- ellentámadás.

?Isten a katonáink kezét teszi keménnyé
S a katonáink harcát teszi majd győzelemmé!
A kicsi Istenkép férfikézzé nő,
Naggyá duzzad benne a férfierő.?

?Aznap Oroszország felől érkeztek hideg légtömegek,
Normafánál torlódtak? boldogan sízni vágyó tömegek.?
Ezerkilencszáznegyvenhárom január közepén
Még álmodozott a baka, igaz már csak szőr mentén?

A már folyó offenzíva, még nem mérgezte át lelkeket,
De már ezerszámra vette el, minden magyar életeket.
A rózsás kis Isten kacsók kedves simogatása megszűnt,
A fehér tájon, idilli béke érzete végleg eltűnt.

Perspektíva már nem volt, de életet, élni kellett...
Háború Istene győzött, emberek, bakák felett.
Háború az emberek sajátja nem lehet.
Bármekkora szívvel is védi a végeket!

A Donra ömlő szél, ma szépen mesél titkokat
Magyar baka, mint őrszem hallgatja a hangokat.
Bölcsődal, otthoni tájak édes muzsikája,
A varázslat szent éneke, lelkét beborítja.

Aztán észhez tér, ez nem a Hortobágyi síkság,
Áhítóssá, nemessé szépült... arcra a hívság.
Eszmélvén ő, keményen megmarkolja a fegyverét,
Vérébe lökődött adrenalin átjárja erét.

Harcolna ő, ha volna kivel,
De nem lehet ezen ellennel,
Mert ez a harc vesztes, eldőlt,
A nagy, győztes álom megdőlt...

Vecsés, 2013. július 2. ? Kustra Ferenc - Egy katolikus tábori lelkész levele ihletésével, mely a Budapesti Nemzeti újság 1943. január 16. ?i számában jelent meg. Első idéző jelben lévő szöveg, mint a lelkész levelének egy részlete, az ihletés alapja. A második idézőjelben lévő szöveg kivágás, a pesti újságíró tollából származik! (Itthon mulattak, a fronton meg hullottak? és az oroszok több ezer kilométeren, már támadtak!)

Friss szerzeményem,
Mert megy az óév, jő új!
Jó évünk legyen!
*
Boldog újéve,
Hazánknak, sőt nemzetnek!
Boldog családok...
*
Itt a szilveszter, ennek örvendjünk,
Pezsgőt csak, igyuk, de ne vedeljünk.
Ünnepeljünk elegánsan, szeretettel, boldogan,
Mindenki járja az ész saját útját, hogy, hogy hogyan?

Szilveszterkor magadból a régies gondod vesd ki hamar,
Az óév, már elmenni, sőt végleg rohanva-futni akar.
Ne akadályozd, engedd csak el, tárd is ki a szíved hamar.

Most már újesztendő kerül előre,
Te, éjjelre tégy szert a jó kedélyre...
Mert erre lesz szükség, majd egész évbe.
*
Újévet kapunk,
Ha kell, másképp élhessünk!
Ezt adta sorsunk.
*
Jobb újesztendőt,
Sikereket mindenhol!
Remény, maradjon.
*
Higgy, majd a Hitnek!
Használd lehetőséget.
Jót, mindenkinek!

Magány sötétje kerülje a házad,
Nehogy azt mond, a vízözön utánad!
Ha szíved valamiért darabokra törik,
Javítsd ki, meglásd, majd az égi fény őrködik.

Éld át az újév mámorát,
Várd és meghozza a csodát...

Havas fának, bokornak, összes, kopasz ága,
Óévet búcsúztatja, ez mulandósága...
*
Pezsgő durrant itt.
Szólt papírtrombita is.
Éjféli öröm!
*
Éjfél! Szép szavak.
Fogadkozás, koccintás...
Elveszett is jött!
*
Érvénybe lépett,
Hogy már mindennapok van.
Munkás, mindennap!
*
Mit hoz ez év?
Tegyük meg, amit meg kell.
Éljünk örömmel...

Lám-lám, íme, eljött hozzánk, mert úgy vártuk az újesztendőt,
Kifakult, kopott a régi, elhagytuk, mint kopott nyakkendőt.
Majd most mi megmutathatjuk, hogy jól éljük ezen esztendőt!

Vecsés, 2015. december 24. - Versben és európai stílusú haikuban?

A monumentális homoksivatagról? monumentális haiku és senrjú csokorban

Homoksivatag,
Éhség, aszály és halál.
Félelem éled.
*
Itt kirándulni?
Ez nagy tévedés lehet.
Utolsó lehet?
*
Téves felmérés.
Nem turista útvonal.
Lassú, kínos vég?
*
Itt nincs nagymenő.
Túlélők, temetettek.
Nyertesek: haza!
*
Sivatag. Homok.
Üst nincs. Purgatórium.
Ez kegyelmetlen!
*
Sivatag maga
A perzselő pusztaság.
Élő pokol vár.
*
Ott kirándulni
Víz és élelem nélkül?
Ez vég kezdete.
*
A homoktenger
Hullámzó! Éles árnyék.
Dűnék és völgyek.
*
Végtelen bucka,
Tenger, perzselő hőség.
Félelem támad.
*
Délben a hőség
Izzik! Halálos, szép táj.
Szomjhalál kerget.
*
Szolgáljanak a
Lábaink minden úton.
Veszély ne legyen.
*
Rémülethelyzet!
Skorpiók is elbújnak.
Árnyék itt nincsen.
*
Forróság ölel,
Utolsó csókot adja?
Nedvet mind kiszív.
*
Sivatag; égő,
Tűzköpő földi pokol.
Nincs feloldozás!
*
Leszálló sugár
A napból kegyelmet hoz.
A létvánszorgás!
*
Térd rogyadozik.
Agy olvad, már nem tiszta.
Felfogni nehéz.
*
A legnyomasztóbb
Félelem, a pusztulás.
Víz, élelem, hő!
*
Egy kis kavicsot
Szopogatni, legyen nyál.
Vég ólálkodik.
*
Minden perzselő!
Pánikvágy, menekülés!
Ezt leküzdeni.
*
Ahogy süt a nap
A senki földje fölött?
Árnyék: ötven fok!
*
A láb feldagad.
Eső tán csak lélekben.
Mosoly: halálarc?
*
Hideg csillagok,
Éjjeli hűvös menet.
Mély alvás úgysincs.
*
Nappalok heve.
Éj, dermesztő hidege.
Sötét vacogás.
*
A kétely magja
Is felüti a fejét.
Homok és homok?
*
Szikrázik a csönd,
Meleg szellő sem rezdül.
Finom por? lebeg.
*
Cserepes ajak,
Gyulladt és vörös szemhéj.
Napfény belemar.
*
Élet jele is
Elbújik, tikkadt világ!
Néha egy kígyó.
*
Csak homokszemcsék.
Sivatagi nap perzsel.
Élve aszalás.
*
Itt semmi sincsen,
Több napi járásra sem.
Homok folyamok.
*
Még menetelés.
Isten tudja, mi jön még.
Ima itt segít?
*
Elkeseredett
Lépdelés semmi felé.
Végtelen órák.
*
Az ingerültség
Térdre löki a vándort.
Térdre, imához!
*
Erőt bénító
Napsütés. Forr a homok!
Ez szimfónia?
*
Halál az intő!
Ujjai fölmerednek!
Még nincs itt idő?
*
Hőség szipolyoz,
Erőt, agyat és lelket.
Testet aszalja.
*
Elcsigázottság,
Ideg gátolja alvást.
Kimerülés jő.
*
Abroncs szorítja
Koponyát, mint hordó bort.
Porcika sajog.
*
Tűző napsugár.
Rendezetlen gondolat.
Hő-tőr döfése.
*
A lábduzzadás
Lett az első biztos jel.
Halál hírnöke.
*
Fejet szaggatja
Hőség, lelket letipor.
Banánérlelő.
*
Sült kígyószelet.
Nyúzva, sütve megmentőnk.
Kígyóvadász él!
*
Utolsó órán
Hálás lennék életért.
Tisztán csengene.
*
Utolsó percen
Lélek csendje kongana?
Szél üzenete?
*
Nincs víz, csak megyünk.
Állat és élelem nincs.
Megúszni? Csoda?
*
Homokviharban
Nem voltunk, az elkerült.
Homoklélegzés.
*
Merengő homok.
Dombok folyvást mozognak.
Süketítő csönd!
*
Az éjjel hideg,
Fáradtság, idegesség.
Éhség mar lelket.
*
Hamis hajnali
Derengés, rettegtető.
Tán utolsó nap?
*
A reggeli nap
Oszlatja a hideget.
Ekkor jótékony.
*
Itt nincs olyan,
Hogy megadjuk magunkat!
Az a vég vége!
*
Elöl valami lesz?
Lesz a homokon kívül?
Út vége lesz-e?
*
Folt, formát ölthet,
Remény bizonyosság lesz.
Fák, víz, oázis!
*
A csodás, hűs víz
Hívogatón csillogott.
Életfolyadék.
*
Fekve szürcsöltük,
Lefetyeltük, mint állat.
Elsősegélyhely!
*
Négy és félnapi
Küzdelem, keservmenet.
Szerencsemenet!
*
A csend muzsikál!
Kivágja a magas c ?t.
Létünk, vég nélkül?
*
Ezt a kalandot
Túlélni? Úr kegyelme!
Az élmény örök.

Vecsés, 2014. augusztus 8. ? Kustra Ferenc ?íródott: megtörtént esetről írt kalandregény alapján? A Gulágról gyalog menekültek a rabok, 5000 km ?t, Indiába.

Versben és senrjúban?

Az időm erős karja szorításában vagyok,
Szabadulnék, ezért én lobbanó tűzet, szítok?
Pardon! Szítanék én, de hogyan is kell? Nem tudok...

Magamnak én tartozok? így a múltamért fizetnem kell?
De, sajnos harcban állok a vörös szőnyegem szélével?
A lelkiismeretemmel intézzem? éljek békével?

Sétálok magamban a sáros betonúton,
Csúszkálok, és csak merengek a rég elmúlton.
*
Rejtőzik a múlt,
Sírástól, fátylat látok?
Érzelemsodrás?
*
Mérgezett a múlt?
Fakuló nappali fény!
Boldog? ízetlen.
*
Vágyak eltűntek,
De feltűnnek emlékben.
Lélekdarabok.
*
Rájöttem már, múltban nincs benne a felejtés!
A múlt maga a dicsőséges emlékezés.
Keresem önön magamat és ez nem kevés.

A múlt szavai talán bántóak?
A válaszok tán? meggyalázóak?
*
A lét világa,
Tán' lehet meggyalázó?
Világ színtelen?
*
Múlt kutatásban
Percek csak vánszorognak.
Kevés a jó hír!
*
A múlt való' szépsége, miért akarnánk, hogy eltűnt legyen,
Nem lehet, nem kívánhatjuk, hogy a múlt feledésbe menjen?
*
Régről álmodunk,
De valósan megtudni?
Rettegés ural?
*
A múlt adata
Mint zsarátnok, csak éget?
Múlt az alapod!
*
Kiáltani a
Múltnak nem-e lehet? És?
Ott úgysem hallják?

Sors-utunk még nem vezetett soha sima utakon,
Soha nem volt, hogy csak túl lettünk volna fájdalmakon?
Folyt már biztos mindenki a szeméből fájón a sok könny,
Akik meg nézték, csak mutatták az érzést, ami közöny.

Már sokszor futottak vakvágányon a remények,
Aztán nem lett semmi és csak a múltba süllyedtek.
Ahogy melankóliába estünk, ők öleltek?
*
A múlt lakása
Árnyékvölgyekben ásott!
Valónk határa.
*
Az élő világunk a múlt ellen nem nyújt védelmet,
Ezért ne utasítsd el a reménykedő vélelmet,
Hogy múltban találsz finom, építő lelki élelmet?

Vecsés, 2015. november 30. ? Kustra Ferenc