Fenn ül a csúcson a nagybetűs KÖLTŐ,
hadd lássák alant, mily iszonyú fennkölt Ő.
Parnasszus csúcsán fagytól kék fenékkel,
hiúságból tákolt fészkén: tojásain fészkel.

Parnasszus magos csúcsán egyedül ülve,
hódol néki a sok tintanyaló "középszerű csürhe".
S ha bárki halkan-rebegve kér tőle egy pontot,
torkára fagy a szó, úgy érzi: mindent elrontott.

Saját koszorúja önnön zsenijéből tör elő,
ha már a kövek közt babérlevél sehol se nő.
Lírája olyan elvont, fényes, hogy párja sincsen.
Nem is ember... Ő már-már szinte maga az Isten.

Mert a mi Parnasszusunk már csak ilyen,
az önjelölt zsenire néznek fel sokan irigyen,
ki e földi lét vonzását maga mögött hagyva
lebeg, saját nagysága tudatába belefagyva.

(Föld bolygó 2012. augusztus 12.)

***
Mindenféle hasonlóság keresése merő fikció.
Mindazonáltal a véletlen egyezésekért a szerző
nem vállalhat semminemű felelősséget!

Miért hagytuk, Uram - kérlek mondd meg nekem -,
Hogy az ember, embernek farkasa legyen.
Hogy éhezzen, és haljon az, aki gyönge,
Megalázva, emberségben meggyötörve.
Hogyan viseljük el most e gyalázatot:
A sárig görnyedt hátat, s vak alázatot.
Mondd, hogyan nézünk majd bele a tükörbe,
Melynek képe igaz és nem holmi görbe?

Mondd, vajon mit tehetnénk önmagunk ellen,
Hogy ne torzuljon a valóság és jellem.
Hogy éhezők ne keljenek ismét útra,
Gyermekeink gyomra ne korogjon újra.
Mondd hát, Uram, Te még mindig hiszel bennünk?
Bennünk, kik téged tagadva elfeledtünk?
S kapunk-e még vajon megbocsájtást érte,
Ha megalkuvásunk az élelem bére?

Mondd uram, lehetünk ettől még emberek
- Kikben a hit apró szikrája szendereg -,
Ha nézzük véreink végső szenvedését,
Hogy étekért adja gyermekünk a vérét,
Télvíz idején megfagynak a szegények,
És szeretet helyett vak gyűlölet ébred?
Uram, Atyám, miért hagytuk - mondd meg nekem -,
Hogy ember az embernek farkasa legyen.

( Pest-Buda 2013. február 4.)

Oly korban írom meddő soraim,
Mikor nehéz már költőnek lenni,
Mert a mosoly eltűnt az arcokról,
És nincs ok többé már énekelni.
Mikor sajgó szívvel nagyon nehéz
Az arcokra boldog mosolyt csalni,
Mikor a reménység már ködbe vész,
És a kék madár is készül halni.

Szerető szívvel és tiszta fejjel,
Sziklányi teher ma hittel szólni,
Harcolni egyetlen árva tollal,
Felállni és másokért dalolni.
Költőnek lenni nagy felelősség,
S kinek erre vetemedik tolla,
Sosem írhat le többé hazug szót,
Mert hitelének gyilkosa volna.

Nem bújhat el gyáván szemlesütve,
Agysejtjeit mindentől elzárva.
Nem futhat félelmében világgá,
Nyüszítve, a Jóistent gyalázva.
Ha igazi költő akarsz lenni,
Légy kész harcolni egyetlen tollal.
Felállva, csak másokért dalolni,
Vagy küzdeni körömmel és foggal.

Mit nekünk bősz óriások hada!
Mi költők akarunk végre lenni,
És nyakas módon újra meg újra,
Dicsőként szélmalomharcra kelni.
Ha széjjeltépik is olykor versed,
Mégis érdemes költőként élni.
A tollforgatók sorsa s élete,
Küzdeni a jóért és remélni!

Pest-Buda, 2013. február 8-10.

Ismét elmúlt egy év, ennyit öregedtünk
És akkor is így van, ha nem tetszik nekünk.
Jönnek, mennek az évek, mint jelen eset is
Mutatja, hogy bontjuk a pezsgőt, koccintunk is.

Sokan most megfogadnak mindenfélét.
Kár, mert úgysem tartják be, mert a lét
Nem lehet egy fogadalom függvénye.
Ki, ha változik, az neki valós igénye.

Bontsuk ki a pezsgőt, mindjárt éjfél van
Kakukkos órát nézzük, figyeljük, ha van.
Mindjárt lesz, hogy petárdák durrannak,
Félős kutyusok meg elbujdokolnak.

A kismadár reppen ki és be,
Kakukkol nekünk az időt jelezve,
Most éppen kakukkolt hetet
És ezzel jelzi, hogy
Elvesztünk egy évet, mi volt, mit már megéltünk,
Mely már a történelmünk, múltunk nékünk.
Bontsuk ki már a pezsgőt
És töltsük pezsgős poharakba
Készülve a nagy koccintásra,
A múlt hátul hagyására,
Készülve a jövőre,
Az életre, az Újra,
A továbbélésre!

Ez az év sem volt jobb a többinél,
Pedig szerettük volna, hogy ennél
Több és jobb is legyen a részünk,
Mindenestől… jobb legyen életünk.

Már tízet kakukkolt, emeljük a poharakat
Készítsük lelkünket és gigánkat,
Nézzünk a másikra szeretettel
És a jövőt várjuk tisztelettel.
A saját életünk, ha nem tiszteljük,
Elveszti értelmét az életünk,
Nem lehet mindig más a hibás,
Bár a rossz körülményekkel
Ez lehet pech, átok dualitás.

Tizenkettediket kakukkolta, ezzel átléptünk
Az újévbe és már… a múltra visszatekintünk.

Csendüljenek a pezsgős poharak,
Jókívánságok hagyják el szánkat.
Örüljünk együtt az újévnek,
Anekdotázzunk a réginek…

Kétezer tizenkettőben ne gyűlölködjünk,
Irigységgel ne gyötörjük az életünk!
Fogadjunk el másokat, úgy amilyenek,
Így legyünk boldogok, sikeresek, emberek!

Örömteli, sikeres magánéletet,
Boldogságot mindenkinek!
Örömteli sikerekben gazdag, boldog
Újévet mindenkinek!

Vecsés, 2011. december 30. - Kustra Ferenc József

Lassan, de biztosan kialakul a tél…

Dér, mint egy festő
Jégvirágot rajzolgat.
Olvasztó meleg.
*
Legzordabban jő
Hideg idő, meztelen…
Fagy sugárzása.
*
Nem jeltelen a
Hideg, mindenhol jegek.
Korcsolya idő!
*
Jégpáncél kemény,
Bizton' rá lehet menni.
Korcsolyapálya.
*
Jégen elesni
Fájdalmas és kékfoltos.
Sajgók a sebek.
*
Vastagon fagyott
Tó mélysége nem számít.
Csúszkálni szabad.
*
Patak vágyait,
Partok tartják kordába.
Be is fog fagyni.
*
Éji sötétben
Folyó vize fekete.
Partnál befagyott.
*
Jégszirt torlódik
Csendes folyóvíz felett.
Beásott halak.
*
Jégcsapok, híznak,
Már majd’ mind totemoszlop.
Köd nagy segítség.
*
Siklunk, mi ketten.
Siklik velem... képzelet.
Tükörsima jég.
*
Kint úgy zörögnek
Jeges ágak. Szél zenél.
Összehúzódnak.
Vecsés, 2016. december 20. - Kustra Ferenc József – íródott: eredeti Baso féle haikuban és senrjúban.