Nem az az igazi költő,
kit mindenki körülrajong,
hanem az, aki úgy ír,
hogy lelke szinte dalol.

Van, kit éltetnek, felkarolnak
s lenéz mást, pedig olyan
minden szó, amely tollából jön,
Akár az üres szavak.

Nincs benne szív! Nincs benne tűz sem!
Nincs benne nemes gondolat!
Bármilyen könyvbe is fonják,
csak hitvány papírdarab.

Nem baj, ha nem rajong körbe
senki, hisz nem az a nagy,
kit érdekből, szánalomból
az égbe kiáltanak.

Nem kell a sajnálat nékem!
Csak szavak, mely oly igazak,
mint gyöngyök, mik tengernek mélyén
kagylóba zárva alszanak.

Hiszen ki mindegyik szóba
a lelkét írja bele,
írása oly szépen hangzik,
akár a legszebb ige.

Többet ér nekem, ha mások
lelkének vigaszt adok,
ha csak egy percre is szűnik
bennük a mély fájdalom.

S a szó, mit hálából írnak
hozzám, az olyan nekem,
mint a bársony, hisz oly lágy.
Simogatja a lelkemet!

Tudom. Ez semmiség másnak,
de nekem sokat jelent,
hisz akit így szeretnek,
az sokkal nagyobb lehet!

E szürke ködben nehéz a légzés.
Mellkasom fáj, és most is úgy sajog,
mintha valami súly volna rajta,
melytől levegőt alig kapok.


Könnyes- párás a lég is köröttem,
mintha lesírná égi könnyeit,
szelet kavar e furcsa félhomályban,
süvítve, sírva sóhajtozik.

Ködharmatos a levél a fákon,
amely sárgultan, elhalva hull,
búcsút intve az őszi világnak,
s avarszőnyegként földre lapul.


Vastag takarót terít a földre
s akárcsak én is, úgy álmodik,
egy sokkal boldogabb, szebb világról,
s közben zizegve sóhajtozik.


Ő is úgy várja, ahogyan én is,
hogy mire ébred könnyebb legyen,
s talán ő is a Jóistent kéri,
hogy könyörüljön a nincstelenen.

Elmúlás helyett életet adjon,
s minden asztalra friss kenyeret,
éhbérek helyett fizetést, munkát,
és egy emberibb, jobb életet.

Komor éjszakán járása: bikáé,
Teljes fegyverzete: halál lovagé
És lecsap az éjszaka sötétjében,
A megmagyarázhatatlan félelem.

Zord mezőkön és sötét erdők mélyén,
A legközelebbi lakóhelyhez érvén,
Tán megkönnyebbül éjszaka vándora,
Bízzon, kellemes lesz fogadtatása.

De ki ő, ki zord éjszakán vándorol,
Életét veszélyeztetve lovagol?
Nem tudjuk, személye inkognitóban,
Díszes ruhája, vércsatakokban.

Gyanítjuk, ő jó Richárd követe,
Ki másképp Robin Hood összekötője.
Ők együtt harcolnak a gonosz ellen,
Életüket veszélyezteti; ellen.

Hírvivő egészsége végveszélyben,
Életét áldozza, jó ügy érdekében.
Hír azonban fontosabb életnél is,
Határoz, odaér csak azért is.

A lova fáradt, biceg, sőt már sánta,
Csak tartsa meg lelkét még szegény pára.
Királyi üzenet mindenekelőtt,
Ember és a ló tartsa szem előtt.

Király üzeni, végre hazaérkezett,
Trónbitorló ellen kér segítséget.
Hírvivőn múlik tán a jó győzelme,
Hogy leverhető, rossz király szelleme.

Rossz idők jártak most ó… Angliára,
Jó idő meg a rossz trónbitorlóra.
De megjött jó király, hála az égnek,
Kéri Robint és csapatát segítségnek.

A hírvivő és a ló már egyaránt szenved,
A haza sorsa, lazítást nem enged.
Tudják mindketten, mi az; kötelesség,
Kritikus időben, hazáé elsőség.

Cammog a ló és vérzik a vitéz,
Figyelő őket föntről az Ítész.
Ő is tudja mi a helyes cselekedet,
Erővel, kitartással segíti őket.

Fél a lovag az zord erdő sötétjén,
De nem gondolkodik a saját életén.
Ő lovag, fölesküdött a jó királyra,
De nem lenne tévedés áldozata.

Már bent jár a sűrű, sötét erdőben,
A lovag nem félt még így életében.
Neki el kell jutni Robin Hoodhoz,
Ki nem tudja, hogy ő most jó hírt hoz.

Tudja jól, Robin jól megszervezte csapatát,
Körben őrség védi erdei tanyáját.
Harcosai erdei haramiák,
Kik élvezik zord erdő oltalmát.

A lova sánta, de itt ismerős,
Útjuk már vesszőfutás, hideglelős.
Szegény párát szíve viszi előre,
Lovag meg aléltan nyakába dőlve.

Szerencse nekik és a hazának,
Őrség tagjai rájuk találtak.
Szegény, hű pára kilehelte lelkét,
A lovagot Robin Hood elé vitték.

Üzenetet a hírvivő átadta,
Robinék lettek jó király csapata.
A trónbitorló királyt leverték,
Vén szigetet, Angliát megmentették.

Budapest, 1997. május 1. – Kustra Ferenc József – föltehetően valós történelmi esemény…

Írni szerettem volna néked
valami nagyon kedveset,
de a papír, amelyre írtam
átitatta a könnyeket.

Mért is sírok? Nem bántott senki,
mégis: a könnyem úgy csorog,
áttetsző cseppel legördülve
gyöngyként csordul le arcomon.

Rád gondolok. Hiányod úgy fáj!
Sóvárgó szívem úgy dobog,
mintha millió tüske szúrná,
minden légzésnél úgy sajog.

Tudom, hogy jönnél, hogyha tudnál,
és a szívedben ott vagyok,
mint a derengő őszi napfény,
mely végigsimít az arcodon.

Tudom, hogy vágysz rám, ahogyan én is,
bármilyen messze is vagyok,
minden feltörő lélegzetben,
elnyomott vágyban ott vagyok.

Ne maradj messze. Tudod, hogy várlak.
Nélküled oly magam vagyok,
mint az ég alján messze tűnő
zuhanó hulló csillagok.

Akkor kellene legjobban szeretned,
amikor néha rossz vagyok,
olyankor minden fájó emlék
sebzett lelkemben felsajog.

Akkor kellene legjobban hinned,
hogy hozzád mindig hű vagyok,
amikor félek, s gyötör a kétség:
lesznek e közös holnapok.

Akkor kellene legjobban bíznod,
mikor semmit sem adhatok,
csak a szívem, mely oly mélyen dobban,
ha átölelsz, szinte hallhatod.

Akkor kellene úgy szeretned,
oly forrón, ahogy én tudok,
hogy minden csókban és simításban
ezernyi tűzben lángolok.

Akkor kellene hinned azt, hogy
örökre hozzád tartozom,
mikor érzed, mily boldoggá tesz,
amikor veled vagyok.

Akkor kellene legjobban félned
attól, hogy elveszíthetel,
Amikor ok nélkül bántasz,
s fájdalmat okozol nekem.

S akkor kellene hinned azt, hogy
nélküled nem kell semmi sem,
mikor szememben könnyeket látsz,
és mégis: ott vagyok veled.