Lelked kapuját tártad ki
Előttem
Harsonák üdvözlő ricsajával
Királyt sem fogadtak különben

Ölelésre kész karodal
Bátorítón jöttél szembe
Szemed égi fényével védve
Rejtelmeddel elárasztottál

Érzelmek dimenzióján át
Más világba süpped a lét
Édeni Váradban
Szabad vendég vagyok
Hol szereteted nektárával
Szomjam itatod

Titkok gátja
A szellem folyamának
Nem áll útjába
Az élet vizével elkeveredik
És nem tudni a határt
Hol kezdődik
A Te és az Én
Már csak - Mi vagyunk
Magunkban egy Fél
Egyedi világunk közepén.

Versben és senrjúban…

Elveszett élet,
Élőt, magányra ítélt.
Új jövőkép kell!
*
Tűzből parázs lett,
Parázs meg, hűl hamuvá.
Fahasáb szikra?
*
Felszabadító
Had nincs, ima sem segít.
Elmúlás véges…
*
Ne szégyelld, ha fáj,
Könnyek kikéredzkednek…
Ne kerüld magad!
*
Por-hamu lélek,
Saját betonkriptában…
Csendesült vágyak.
*
Élet, monoton,
Rohanvást elsorvadás.
Tüzek, már kinek?
*
Élet keserű,
Még a jók is elmennek.
Társas magányok.
*
Ég mécsese, bíborral áraszd fényed a földre,
Halottak napja az emlékezésnek ideje…
Terítsd be fényeddel az összes sírhantot,
Nézd a fájdalomtól könnyező sok arcot.
*
Pergő gondolat!
Márványról jön a visszhang…
Válasz már nincsen.
*
Zokogó bús szív,
Kőkemény kilátások…
Jó, már sohse lesz.
*
Remény érzése
Fényt és meleget nem ad…
Hamu is kihűl.
*
Nagyon nagy volt szegénykémben az élni- akarás-szenvedély,
Letaglózta, elvitte a halál… mélye, mélységesen mély.
Mi maradtunk, de élet, nekünk is, nagyon csúszós meredély…
*
Lépteknek nyoma
Van avarban. Szétfújva.
Gyertyafény ragyog.
*
Ünnep, jövőre,
Hogy ismét ideülünk.
Ha még lesz élet!

Vecsés, 2014. október 7. - Kustra Ferenc József

Mint pókháló-szövevényes
Ódon,
Dohos üreg...
Fanyar-szagú,
Mosatlan üres üveg...
....olybá tűnik a megélt pillanat.
Ott,
Ahol a szegycsont mögött
Nem lakik már senki,
Csak tompán kalapál
A szívnek tűnő verkli,
S a kasban túlárad a semmi,
...És fárasztó már valakinek lenni...
Ott
Sajogva sziszeg a múlt
Megaszalt emléke,
S az ősök vétke
egyre csak nehezedik.
Ott...
a megálló üres...
Új járat nem érkezik,
csak
az apátiás jelen valósága
megsárgult fotókkal keveredik..
Ott
A magányos várakozás is
Feledésbe merül,
És nem tudni,...
Az Élet mibe kerül...

Idegen arcokon
Rideg a szánalom.
Ismerős...
Már csak a fájdalom

Minek a Van, és kié a Most
Mikor
Az Otthon a Múltban hagyatott....
És nincs már kit szeretni
Csak feledni... feledni.
Elillant valami messze
Talán az élet...
Ha lehetne megőrizne
Valami emléket.

Hol volt, hol van az már
Ősi idők almafáján
Zamatos gyümölcs kacéran mosolygott...

Egy kis parázs
Földi varázs
Csillantotta tudás szomját
S az ártatlan
Kis hiszékeny
Elhitte mit akkor éppen
Csalárd értékek
Hamisat ígértek
Szépen

Tökéletes kecsességgel
Égialmát szakajtott,
S előbb kóstolásra nyújtotta
Jó szívvel a csodás darabot.
Már kései volt , hogy párja felkiáltott.

Így hát...
Összefonva , bűnbe esve
Az élet ízét ízlelgetve
Dicsőitették a napot
Hogy asszonyi bátorsága
Bölcsességet aratott.

A mennyei harag...régen elszállt már...
A szerető jókra megbocsájtás vár.

Megfejtetlen ősi korok titka
Vár a pillanatra,
Hogy az idő kicsomagolja
Az elkeveredett misztikus csodát!

8 éves voltam…

Apámmal álltunk az udvaron, néztük a kék eget,
És amit láttunk az is sok volt, repülőgépeket.
Kelet felől bombázók szálltak felettünk, Budapest volt, útirányuk...
Nem szálltak magasan, motorok bőgtek, pilótáknak ez volt... munkájuk.

Apám mondta, várjunk itt kicsit... lebombáznak.
Megmutatja, hogy milyen a hang, ha bombáznak,
És hallottam a hangját a sok robbanásnak!

Hallottam a robbanás-robajt,
Apámtól meg a csendes sóhajt.
Apám kezét fogtam és vérzett a szívünk…
Apám mondta ha, elmennek, jó ha, élünk…

Apám három nap múlva borotválkozott, hogy ő is megy nyugatra,
Engemet hívott, én nem akartam… zokogásom visszatartotta.
Ma már megöregedve sajnálom... hogy gyerekként így döntöttem,
Ennél messze… biztosan, jobban alakult volna az életem…

November negyedikén úgy délelőtt-tájt, én a nagypapámhoz indultam
A Zrínyi utcába, át kell mennem a vasúti sorompón... kitisztultam...
Voltak ott felnőttek több mint tízen, de mindenki megállt, mert Gyál felől
Tankok jöttek és mentek a négyes út és Pest felé... zászlós ment elől...

Százötvenhárom tank ment el előttünk és kiásták a lánctalpnyomot.
Én aztán belementem, majdnem derékig ért.… Akkor kaptunk zsarnokot.
Több felnőtt is számolta hangosan
De, már én is tudtam, nem pajkosan...

Nyolc éves voltam, kitűnő tanuló és eszes gyerek,
Honnan tudhattam volna, hogy mit hoznak az évtizedek?

Vecsés, 2017. február 14. – Kustra Ferenc József