(Senrjon)
Felhő jön, nem picike,
Látom, nagyon jő… vízterhesen.
Őszi viharok.
*
Szél támad, nem játékos,
Őrülten forgatja szélkakast.
Búsló… látom én.
*
Már esik… nagy cseppekben.
Nincs nálam ernyő, ronggyá ázok.
Szélkakas, csak néz…
*
Fák hajlonganak… nem bók!
Sajnálom fákat, szél lombot tép.
Útra, fa kidőlt.
*
Még őszben vagyunk, de lesz
Ez rosszabb is… őszöcske után.
Van hótaposóm.
*
Őszi színes levelek,
Arcomba csapódnak… oly’ szépek.
Bősz fergeteg van.
*
Falevelek, cserepek,
Nagyobbacska gallyak, pont erre…
Ezt, hogy megúszni?
*
Előre megyek lassan,
De szélvihar visszafelé fúj.
Kapaszkodnék én…
*
(Anaforás, 10 szavas duó)
Szép ez az ősz, hozott fergeteget.
Ebben szarvasmarha sem legelget.

Szép őszi vihar, irtón elkapott.
De én nem érzek haragot.

Vecsés, 2019. szeptember 16. Kustra Ferenc József- Írva; senrjon -ban és 10 szavas duóban. (A 10 szavast én fejlesztettem tovább duó –vá, a sedoka elvisége alapján! A kettő ugyanazt láttatja, de más szemszögből…)

Mint egy szalmakalapot lengetem
Fejem felett mattos lelkem...
Emlékekkel keveredtem.

Aj de régen volt, lobogott szívemen,
Felettem, s körülöttem
Mint zászló a szélben...
Filmszalagom jócskán lepergettem.
És a sok-sok fenkölt érzelem...?
Csak a nyél maradt kezemben.
Már nem markolom görcsösen,
Nincs bennem félelem,
De néhány sebnek hege
Sajog tenyeremen.

Nagyon mélyen még dobban
Sok-sok fénylő pillanat
Mint a naplemente, lánggal lobban;
És bár hallgatag szerényen,
Csicsás álmok nélkül beérem.
Csak az a fontos- vagy nekem.
Lelkemben könnyedén jársz-kelsz,
Mint selymesen érintő fuvallat...
Szívemben mindig otthonra lelsz.

Halkan lengetem lelkemet
Fejem felett,
Mint akit észre vett
Távolról valaki, és...emlékezett.
Az idő mindent tova pergetett...

Ülök, elmélázok és bennem új gondolat született,
Ilyenkor a régiek, előkeresték pergamentet…
Én a famentest, sietve, míg a gondolat nem veszett.

Mint hithű fűzfapoéta írhatnék… mert ezek is témák,
Hogy nézik az útszéli akácerdőből a virágzó fák,
A halálba menők kezeiben… vannak szép orchideák…

Vagy írhatnék szép verset nektek, mindenkinek meg magamnak,
Vagy csinálhatnék én, üres számban helyet a várt falatnak…
Rájöttem, éhező poétában nincs helye bámulatnak.

Ablakon kinézek és látom, a háztetőkre napfény sugarak hullanak,
Ilyenkor, csak úgy felmerül bennem, hogy minden életutak egyszer elmúlnak…
Pedig az esti égbolton, továbbra is a kis csillagok… sorban kigyúlnak.

Eszembe jutott az is, hogy kergetőzhetnék én viharos élet-széllel,
Közben meg elbeszélgethetnék a rohamosan közeledő végzettel…
Ha megállnék, közben írhatnék egy szép verset, egy nagy lélegzetvétellel.

A famentesre le kéne írnom, rám, meddig vetül élet sugara,
Mi vár még rám… vajon milyen egy öregedő poéta-tanonc sorsa?
Nem is hordok kalapot, de jól megbújik alatta a gondolat...
A gondolat, meg elméletben nekem segít, ledönti falakat...

A nap, ha meg rám süt, csak nézi, ez az öreg bolond meg vajh' mit csinál...
Én fecnire verset írok nektek, nekem az élet már mást nem kínál…
Pergamentem nincs, írok rizspapírra, nektek írni maga a Vitál…

Úgy vélem, rendben, becsülettel végig mentem én a hosszú utamon…
De egyszer ideér a kaszás, és vad suhintása lesz a jutalom…
Utána már, hogy nektek írjak, sajnos nem lesz többé... semmilyen alkalom…
Igazából… bármilyen is az életvég, ezt előre, nagyon sajnálom…

Szemem a messzi távolba néz, érzem, hogy még van hitem a jövőbe,
Nagy vágyam már csak egy van, sokat írhassak Nektek… élet, akkor rendbe.

Vecsés, 2016. május 1. – Kustra Ferenc József

(Bokorrímes csokor)
A világon, nincsen édesebb ennél a nyelvnél,
Nincs szeretetteljesebb nincs... a magyar nyelvünknél…
Mintha méz csurranna az ajkaidra,
Miben benne van egész ég-föld bája…
Összeolvadva ebben a sajátos jelenségben,
Még az angyalok kórusban sem dalolhatnak szebben.

Már évezrede folyik a szenvedésünk
Mások irigylik szabadságunk, de élünk!
Vannak dolgok, amiket eltemettünk,
De lám-lám… mégis középnemzet lettünk.
Ami álmokat láttunk, az a múlt, a jövendő kínja, kéje,
Dicső harcok szent emléke, a tovább élés egy nagy meséje…

A magyarság tovább élhet még és talán keseregve harsog,
A szokás szerint meg a kicsikéinknél kiesik a tejfog.
A magyarok kulcsolt kezű fohászát más náció imigyen meghallja,
Mint buzgó szív is sugallja, imádságos nyelvünket az Isten is hallja.
*
(leoninus)
Földi lét, örök élet kötő szála, magyar az Istenéhez, utat megtalálja.

Vecsés, 2022. április 27. – Kustra Ferenc József – íródott: Rudnyászky Gyula [1858-1913] azonos c. verse átirataként.

Nos barátim! Kedves jó Atyámfiai…
Ki nem meri magát magyarnak nevezni?
Ebbe az embertelen világba eljött az idő, hogy beváltsuk szavunkat!
Nincs mese minékünk védelmeznünk kell családot, hazát, vagyis… önmagunkat!

Mi mindig büszkék voltunk a saját névre, hogy „Magyar”!
Persze okunk volt rá, méltán, mert dicső faj az magyar…
Sohasem fért gyávaság ezen nemzethez, pedig részesültünk üldöztetésben,
De ki magyar soha ne féljen, míg világ lesz… majd utazunk mi göncölszekérben…

Hogy itt vagyunk, ezért sokat tettek ős apáink hajdanta,
Legyünk mi mindenképpen és méltón a „méltóak” utódja.
Lelkesülve éljünk egész életben és bizony szívvel-lélekkel,
Tegyük meg mi is azt, amit a megírt sors szerint nekünk tenni kell.

A történelmileg dicső pálya nyitott ám előttünk,
Haladjunk mi előre, rajt’ és mi előre siessünk.
Szégyen és átok hulljon, gyávák meg árulók fejére,
Kik félnek kilépve tenni… a mindennapi harctérre.

Ha már majd a harci dob pereg és zúg-bőg az ágyú javába,
Előre mindenkinek… akiknek kedves a magyar hazája.
Bár egy harcban sok szerető szív vére ömlik el,
Szabadságunk akkor majd, nagy diadalt könyvel el…

Mert bizony, minket a „nyugati műveltek” nem szeretnek olyan-nagyon sokan…
Mi végül is kicsi ország vagyunk… de, magyarok tizenöt milliónyian.

Vecsés, 2023. március 16. – Kustra Ferenc József – íródott: Petőfi István, „Nos barátim” c. ver-se átirataként. (Verbász, 1848. Írta: Petőfi István: 1825 – 1880) [Közzétette Mucsi Antal Toni műfordító.]