Idő 
Értékelés 
Értékelés Az egész életem egy mocskos, nagy ál-arcos-bál!
Nem akartam soha a színjátékot, vártam, hogy megáll…
Az egész életem egy mocskos, nagy ál-arcos-bál!
Másnál nem láttam, vagy hallottam hasonlót,
Az én életemben az ördög, csak úgy berúgta az ajtót,
Másnál nem láttam, vagy hallottam hasonlót.
Életemben vidám voltam és folyvást, boldogan daloltam,
A torkom ki volt mindig száradva, karcos hangokat adtam…
Életemben vidám voltam és folyvást, boldogan daloltam.
Az embert, biz' a saját sorsa, vad hajszában üldözi,
Letérni a szabott útról nem lehet, árok majd meggyőzi,
Az embert, biz' a saját sorsa, vad hajszában üldözi.
Sajnos, farsangnak fogtam föl az életet,
Mondták, hogy az álarc határozza meg létemet…
Sajnos, farsangnak fogtam föl az életet.
Megöregedtem már, és hiába hittem, hogy megszépül a jövő,
Öregségben sem bízhatok, az életem maga a cselszövő,
Megöregedtem már, és hiába hittem, hogy megszépül a jövő.
Tudom, lassan eltűnők az élet-estem sűrűsödő éj-ködében,
Csak állok a meredélyen, a meredő életsikolyom tövében...
Tudom, lassan eltűnők az élet-estem sűrűsödő éj-ködében.
Már nem tudok a sok bánattól sírni, könnycsatornám kiszárada…
Nem tudom leküzdeni, fáj, hogy átölel majd az utolsó éjszaka,
Már nem tudok a sok bánattól sírni, könnycsatornám kiszárada…
Nincs mese, a hátizsákomban hordom a múltat,
Izzadt hátamon cipelem a hátizsákomat…
Nincs mese, a hátizsákomban hordom a múltat.
Az életutam csonttá soványodva, fátyolos tekintettel rám bámul,
Az arcán látom, a virrasztó révülettől, már végleg kiábrándul…
Az életutam csonttá soványodva, fátyolos tekintettel rám bámul.
Az életem, egy japánként, folyton hajtogatott origami gyűrötté!
Ő csak kísért vagy vezetett mióta megszülettem… remetévé…
Az életem, egy japánként, folyton hajtogatott origami gyűrötté!
Immár, elcsendesült estéimen összebújok magammal és somolygok,
Udvaromon, már zajt nem ver föl ló pata, alszok, örülök, hogy nem halódok…
Immár, elcsendesült estéimen összebújok magammal és somolygok.
Vecsés, 2018. január 11. – Kustra Ferenc József - Készült: 3 soros-zárttükrös versszakokban.
Olvasni: az 1-es és a 2-s sorokat kell egyben, utána a 2. és 3. sort egyben. Így lesz meg a gondolatiság.
Önéletrajzi írás.
Nem akartam soha a színjátékot, vártam, hogy megáll…
Az egész életem egy mocskos, nagy ál-arcos-bál!
Másnál nem láttam, vagy hallottam hasonlót,
Az én életemben az ördög, csak úgy berúgta az ajtót,
Másnál nem láttam, vagy hallottam hasonlót.
Életemben vidám voltam és folyvást, boldogan daloltam,
A torkom ki volt mindig száradva, karcos hangokat adtam…
Életemben vidám voltam és folyvást, boldogan daloltam.
Az embert, biz' a saját sorsa, vad hajszában üldözi,
Letérni a szabott útról nem lehet, árok majd meggyőzi,
Az embert, biz' a saját sorsa, vad hajszában üldözi.
Sajnos, farsangnak fogtam föl az életet,
Mondták, hogy az álarc határozza meg létemet…
Sajnos, farsangnak fogtam föl az életet.
Megöregedtem már, és hiába hittem, hogy megszépül a jövő,
Öregségben sem bízhatok, az életem maga a cselszövő,
Megöregedtem már, és hiába hittem, hogy megszépül a jövő.
Tudom, lassan eltűnők az élet-estem sűrűsödő éj-ködében,
Csak állok a meredélyen, a meredő életsikolyom tövében...
Tudom, lassan eltűnők az élet-estem sűrűsödő éj-ködében.
Már nem tudok a sok bánattól sírni, könnycsatornám kiszárada…
Nem tudom leküzdeni, fáj, hogy átölel majd az utolsó éjszaka,
Már nem tudok a sok bánattól sírni, könnycsatornám kiszárada…
Nincs mese, a hátizsákomban hordom a múltat,
Izzadt hátamon cipelem a hátizsákomat…
Nincs mese, a hátizsákomban hordom a múltat.
Az életutam csonttá soványodva, fátyolos tekintettel rám bámul,
Az arcán látom, a virrasztó révülettől, már végleg kiábrándul…
Az életutam csonttá soványodva, fátyolos tekintettel rám bámul.
Az életem, egy japánként, folyton hajtogatott origami gyűrötté!
Ő csak kísért vagy vezetett mióta megszülettem… remetévé…
Az életem, egy japánként, folyton hajtogatott origami gyűrötté!
Immár, elcsendesült estéimen összebújok magammal és somolygok,
Udvaromon, már zajt nem ver föl ló pata, alszok, örülök, hogy nem halódok…
Immár, elcsendesült estéimen összebújok magammal és somolygok.
Vecsés, 2018. január 11. – Kustra Ferenc József - Készült: 3 soros-zárttükrös versszakokban.
Olvasni: az 1-es és a 2-s sorokat kell egyben, utána a 2. és 3. sort egyben. Így lesz meg a gondolatiság.
Önéletrajzi írás.
A poéta vére sötét, mint a tinta
És az örökölt kalamárisban tartja…
Ezt nem a szív, lélek pumpálja papírra.
Életbohóc vagyok én, de nem boldog,
Lelkem sem és szemem sem igen ragyog.
Bohócsipkám lecsúszott a szememre,
Így aztán vaksizhatok méltón… kedvemre.
Kalamárisban a tenta a lúdtollam vére,
Azzal fest a papírra, mi a múltnak emléke…
Az éjszakák nehezek, az íráshoz gyertya kell,
De meggyújtom én, hadd írjon a toll szeretettel…
Mindenki vágyva bár... kutakodik,
Mindenki kutakodva álmodik,
Mindenki elképzeli magának a napi jót…
Mindenki értékeli a mindennapi valót?
Nekem a gyertyafény, imbolyogva jelzi az utamat,
Jövőt nem ismerem, kiírom magamból a múltamat!
Viszont a jövőben folytatni kell a saját harcomat!
Az utamon, nem kevés vérszilánkok, de tintapacák vannak,
Az utamon szél is fúj, nem kedvez a fejemen a kalapnak…
Ha megszüntetem szobámban a huzatot, az jó lesz alapnak.
A kész versem nem síremlékem, de fejfámra bárcsak fölteszik…
Örülök, hogy ha szép szavaitok, mint koszorúk, körbeveszik…
Vecsés, 2016. június 16. - Kustra Ferenc József- íródott alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.
És az örökölt kalamárisban tartja…
Ezt nem a szív, lélek pumpálja papírra.
Életbohóc vagyok én, de nem boldog,
Lelkem sem és szemem sem igen ragyog.
Bohócsipkám lecsúszott a szememre,
Így aztán vaksizhatok méltón… kedvemre.
Kalamárisban a tenta a lúdtollam vére,
Azzal fest a papírra, mi a múltnak emléke…
Az éjszakák nehezek, az íráshoz gyertya kell,
De meggyújtom én, hadd írjon a toll szeretettel…
Mindenki vágyva bár... kutakodik,
Mindenki kutakodva álmodik,
Mindenki elképzeli magának a napi jót…
Mindenki értékeli a mindennapi valót?
Nekem a gyertyafény, imbolyogva jelzi az utamat,
Jövőt nem ismerem, kiírom magamból a múltamat!
Viszont a jövőben folytatni kell a saját harcomat!
Az utamon, nem kevés vérszilánkok, de tintapacák vannak,
Az utamon szél is fúj, nem kedvez a fejemen a kalapnak…
Ha megszüntetem szobámban a huzatot, az jó lesz alapnak.
A kész versem nem síremlékem, de fejfámra bárcsak fölteszik…
Örülök, hogy ha szép szavaitok, mint koszorúk, körbeveszik…
Vecsés, 2016. június 16. - Kustra Ferenc József- íródott alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.
A poéta vére az maga… olyan, mint a tenta
És azt az ócskapiaci kalamárisban tartja…
Ezt nem szív pumpálja, toll, hegyével veti papírra.
Gyertyafényben gyorsan elfárad öreg szemem,
Meg néha megyek én, pár falatot csak eszem…
Aztán újult erővel használom az eszem.
Megjátszom minden nap az íróember jó öreg srácot,
Közben folytonosan viselem, az életunt álarcot…
Összetört álmaim, már nem kérnek új életnek pácot…
A sötét tinta boldogságot szerez, ami a kalamárisban van,
Poéta leírhat mindent, álmodhat egy saját poéta világban.
Mosolyog is folyton a toll, mert ő írja papírra gondolatokat,
A poétának segít ezzel, hogy megvívja a gondolat harcokat!
Miközben leírom a gondolatomat, a lidércem ott setteng’ folyton,
Meg a kezem és tollam árnyékai itt vannak, figyelnek is állandón…
Mindig, egyszer csak megtestesül maga a nagy pillanat,
Verset öklend, ha nem írom… mint fuvallat, volt illanat…
A holdnak fénye, szinte jönne be, de lecsorog az ablakon,
Már hideg van kint, kabátban sem ülhettek már öreg balkonon…
(Leoninus)
A gyertyám fénye persze világit, a lángja lobogva ámít?
A boldogság bennem van, az nem ámít, így gyertyafény sem kábít!
Vecsés, 2016. június 15. - Kustra Ferenc József- íródott alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.
És azt az ócskapiaci kalamárisban tartja…
Ezt nem szív pumpálja, toll, hegyével veti papírra.
Gyertyafényben gyorsan elfárad öreg szemem,
Meg néha megyek én, pár falatot csak eszem…
Aztán újult erővel használom az eszem.
Megjátszom minden nap az íróember jó öreg srácot,
Közben folytonosan viselem, az életunt álarcot…
Összetört álmaim, már nem kérnek új életnek pácot…
A sötét tinta boldogságot szerez, ami a kalamárisban van,
Poéta leírhat mindent, álmodhat egy saját poéta világban.
Mosolyog is folyton a toll, mert ő írja papírra gondolatokat,
A poétának segít ezzel, hogy megvívja a gondolat harcokat!
Miközben leírom a gondolatomat, a lidércem ott setteng’ folyton,
Meg a kezem és tollam árnyékai itt vannak, figyelnek is állandón…
Mindig, egyszer csak megtestesül maga a nagy pillanat,
Verset öklend, ha nem írom… mint fuvallat, volt illanat…
A holdnak fénye, szinte jönne be, de lecsorog az ablakon,
Már hideg van kint, kabátban sem ülhettek már öreg balkonon…
(Leoninus)
A gyertyám fénye persze világit, a lángja lobogva ámít?
A boldogság bennem van, az nem ámít, így gyertyafény sem kábít!
Vecsés, 2016. június 15. - Kustra Ferenc József- íródott alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.
Mit teszel, mondd, ha elkerül az álom,
s kínzó kétségek közt egyedül maradsz?
Hiába száll fel esdő kiáltásod,
nem hallják, csak a roskatag falak.
Hiába tör fel tested börtönéből
az az eltitkolt, fájó gondolat,
nem hallja senki segélykiáltásod,
és csak felszakadt fájdalom marad.
Tudod, a falak elnyelik a hangot.
Hogy halljam majd, ha bármi bántana?
Hiszen messze vagy. Olyan nagyon távol.
Csak a telefonban hallom hangodat.
Tudod, hogy mennék. Egyetlen egy szóra,
nem bánva semmit, ami itt marad,
súlyos láncomat magam tépném széjjel,
hogy ne legyen semmi, ami visszatart.
Ne titkold el! Hisz megérzem úgyis!
Nem volt, és nem lesz olyan pillanat,
hogy anyai szívem ne sajogna érted,
s ne venném vállamra minden gondodat,
ha tehetném. De csak ember vagyok én is.
Olyan öreg, és olyan ingatag!
De hozzád fog szólni minden imádságom,
míg szívemben egyetlen dobbanás marad.
s kínzó kétségek közt egyedül maradsz?
Hiába száll fel esdő kiáltásod,
nem hallják, csak a roskatag falak.
Hiába tör fel tested börtönéből
az az eltitkolt, fájó gondolat,
nem hallja senki segélykiáltásod,
és csak felszakadt fájdalom marad.
Tudod, a falak elnyelik a hangot.
Hogy halljam majd, ha bármi bántana?
Hiszen messze vagy. Olyan nagyon távol.
Csak a telefonban hallom hangodat.
Tudod, hogy mennék. Egyetlen egy szóra,
nem bánva semmit, ami itt marad,
súlyos láncomat magam tépném széjjel,
hogy ne legyen semmi, ami visszatart.
Ne titkold el! Hisz megérzem úgyis!
Nem volt, és nem lesz olyan pillanat,
hogy anyai szívem ne sajogna érted,
s ne venném vállamra minden gondodat,
ha tehetném. De csak ember vagyok én is.
Olyan öreg, és olyan ingatag!
De hozzád fog szólni minden imádságom,
míg szívemben egyetlen dobbanás marad.
Üzenek nektek... túlvilágról,
Az avar rothadó aljáról…
Rothadó illat
Száll mezőn, csiklandozva.
Tar cseresznyefa.
*
Többen is össze vagyunk már taposva,
Most ránk lépett egy hízott disznó talpa.
Talp alatti lét
Csökkenti aktivitást.
Lesz majd új élet.
*
Olyan kicsike voltam én,
Szüleimet sajnálom én,
Őket tavaly leverték a dióverő karóval,
Aztán elmentek a füst alakú légi hajóval.
Diófa lombja
Sárgulva, elbúcsúzik.
Reggel, dér lepi
*
Testvéreim is itt vannak velem valahol,
De elvesztettük egymást, míg szálltunk a fáról.
Vérpiros levél
Üde színfolt, múlásban.
Eredményt nem hoz.
*
A révész meg csak átengedett a légen,
Öreg már ő is, baksist nem kért, mint régen.
Tangozó levél,
Szerelmetesen? Mélybe…
Visszaút nincsen.
*
Beködölt szívvel megyünk lefele a szivárványos avarba,
Mily’ szép is lenne, ha nem az utolsó volna az életútba.
Elfárad, rőtes
Levél, már aludni tér.
Alá hintázás.
*
Felettünk, porzó ködhomály látszik a csillagfényben,
Mi meg csak egyre jobban múlunk a lidérces éjben.
Szomorkás múlás,
Felhők alatt, terjedőn.
Álom, táncot rop.
*
Kilesek, látom fent vonuló, károgó varjú hadakat,
Úgy tűnik, hogy az Isten másképp bírálja el madarakat.
Vándormadarak
Sehol laknak. Utazók.
Ahol idő jobb.
*
A szél kacskaringósan szaladgál felettünk,
És ez már sok! Fájva fázik a fonnyadt testünk.
Krizantém csokrok,
Még élnek, virágoznak.
Elmúló világ.
*
Testeinkre az elmúlás vég-palástja terül,
Életelőadásnak vége, függöny belendül.
Aranyszín levél,
Keveredik fonnyadttal.
Közös elmúlás.
*
Felettünk szomorúan táncol egy fűz,
Álmokat belőle, szél messzire űz…
Álmok elúsznak,
Természet, aludni megy.
Élet is lejár…
*
Temetőben megújhodást várva, zörgő csontváz ül egyedül,
De neki már csak a múlt zenekara, nyekeregve hegedül.
Holtaknak hangját
Hordja a megvadult szél.
Reggel, ködpára.
Vecsés, 2015. november 3. - Kustra Ferenc József- íródott: versben és eredeti Basho féle haikuban…
Az avar rothadó aljáról…
Rothadó illat
Száll mezőn, csiklandozva.
Tar cseresznyefa.
*
Többen is össze vagyunk már taposva,
Most ránk lépett egy hízott disznó talpa.
Talp alatti lét
Csökkenti aktivitást.
Lesz majd új élet.
*
Olyan kicsike voltam én,
Szüleimet sajnálom én,
Őket tavaly leverték a dióverő karóval,
Aztán elmentek a füst alakú légi hajóval.
Diófa lombja
Sárgulva, elbúcsúzik.
Reggel, dér lepi
*
Testvéreim is itt vannak velem valahol,
De elvesztettük egymást, míg szálltunk a fáról.
Vérpiros levél
Üde színfolt, múlásban.
Eredményt nem hoz.
*
A révész meg csak átengedett a légen,
Öreg már ő is, baksist nem kért, mint régen.
Tangozó levél,
Szerelmetesen? Mélybe…
Visszaút nincsen.
*
Beködölt szívvel megyünk lefele a szivárványos avarba,
Mily’ szép is lenne, ha nem az utolsó volna az életútba.
Elfárad, rőtes
Levél, már aludni tér.
Alá hintázás.
*
Felettünk, porzó ködhomály látszik a csillagfényben,
Mi meg csak egyre jobban múlunk a lidérces éjben.
Szomorkás múlás,
Felhők alatt, terjedőn.
Álom, táncot rop.
*
Kilesek, látom fent vonuló, károgó varjú hadakat,
Úgy tűnik, hogy az Isten másképp bírálja el madarakat.
Vándormadarak
Sehol laknak. Utazók.
Ahol idő jobb.
*
A szél kacskaringósan szaladgál felettünk,
És ez már sok! Fájva fázik a fonnyadt testünk.
Krizantém csokrok,
Még élnek, virágoznak.
Elmúló világ.
*
Testeinkre az elmúlás vég-palástja terül,
Életelőadásnak vége, függöny belendül.
Aranyszín levél,
Keveredik fonnyadttal.
Közös elmúlás.
*
Felettünk szomorúan táncol egy fűz,
Álmokat belőle, szél messzire űz…
Álmok elúsznak,
Természet, aludni megy.
Élet is lejár…
*
Temetőben megújhodást várva, zörgő csontváz ül egyedül,
De neki már csak a múlt zenekara, nyekeregve hegedül.
Holtaknak hangját
Hordja a megvadult szél.
Reggel, ködpára.
Vecsés, 2015. november 3. - Kustra Ferenc József- íródott: versben és eredeti Basho féle haikuban…
