Bár tudhatnám mi az a fájdalom,
ha elvesztem, mielőtt még akarom?
Bár tudhatnám mi az a fájdalom,
mikor szeretem és ő csak átkarol?

Bár tudhatnám mi az a fájdalom,
egy kínos mosoly a hangomon?
Bár tudhatnám mi az a fájdalom
és végre kiülhetne az arcomon,

Nem kéne mindig egy olyan lepel,
ami az örök boldogságba visz el,
Furcsa érzés képzelt maszkban élni,
De szükség van rá, hiánya meg tudna ölni,

Így csodálatosnak tartom a rothadó világot,
és mindenhol csak boldog családokat látok,
Minden férfi ember teljes szívből szeret,
Mi mást mondhatna egy nő,hát boldogító Igent,

De nem lehet időtlen időkig álarcban élni,
Ha kinyitom a szemem elkezdhetek félni,
Nincsenek olyan családok, amiket én látok,
Csak erkölcstelen férfiak, és kegyetlen lányok.

Mit is tehetnék,ha ez így van megírva,
Boldognak lenni, ááá az csak egy tréfa.
De vajon mi lehet az igazi fájdalom?
Nem tudom, de amit gondolok átadom

Szükség van egy vágyakozó személyre,
és attól függ milyen a lány kedélye,
Van amikor szereti, de van úgyhogy kerüli
A erősebb nemet ez néha mélyen szíven üti.

Ez lenne hát az a bizonyos fájdalom,
Mintha egy éles kést szúrna át a hátamon?
Ekkor jön egy röpke kérdés, mi bajod?
Mondjam azt, hogy az egész szívem sajog?

Ez lenne hát az a bizonyos fájdalom,
Mintha egy kicsi harkály ülne a vállamon?
és csak kopog, kopog, van itthon valaki?
szavak nem, csak pár könnycsepp csordul ki.

Ez lenne hát az a bizonyos fájdalom?
Vagy ez az egész egy mocskos rágalom?

Te légy a tűz,és égess fel mindent !
Amit egyedül nélküled nem merek,
te légy a tűz,és te szíts fel engem
hogy minden lángommal melletted legyek.

Te légy a tűz,hogy érezzem lángod,
mely minden ízemben felkavar,
te légy a tűz,mely fel éget engem
s nem marad már mi visszatart.

Te légy a tűz,mely fel emészt mindent!
Hogy ne legyen más mit itt hagyok,
csak üres, kopár sík,hogy ne lássak semmit
amibe lelkem belesajog.

Rideg,kemény,fagyos,
igazán délceg harcos.
A természet már nagyon fázik,
november senkivel sem cicázik.
Olykor nagyon magányos,
de cseppet sem halálos.
Alszik nála már az élet,
senki ilyenkor fel nem ébred.
November,én ilyennek szeretlek,és ismerlek,
bár társad sajna sohasem lehetek.

Szerelem,gyűlölet egy tőről fakad
mennyire szerettem:nincsen rá szavam.
Mikor megláttam ő volt minden álmom
szörnyű zavaromban elállt a szavam.

Szerettem!.De ő mindent összerombolt
büszke lelkében nem volt irgalom.
Szerelmem tovatűnt mint őszi szél a ködben,
s azóta vérző sebeim foltozom.

Gyűlölöm! Megvetem! Nem akarom látni!
S hogy mégis látnom kell ,csak azt fájlalom
talán ha elmenne,s hagyna végre élni,
akkor sikerülne megbocsájtanom.

Istenem!Adj erőt! Vezéreld el innen
hogy vérző sebeim begyógyuljanak,
hozd vissza a napfényt,add vissza az álmom
s egész életemben téged áldalak!

Neked írom most ezt verset,
tudd, hogy mennyire szerettelek.
Kollégák voltunk, és barátok,
te voltál a legjobb, belátom.
Mindig dicsértél, és kedveltél,
és hosszabb életet reméltél.
Egy napon beteg lettél,
de te semmitől sem féltél.
Küzdök én! Mondtad büszkén,
de a betegség volt nagyon kemény.
Mindig jó csaj voltál és vakmerő,
Isten veled drága barátnő.