A szépségről akartam ma írni,
egy sort, két sort, talán többet.
Arról, mi felemel, avagy bódít,
s megtelít egy egész könyvet.

Akartam írni a nyárról, s fákról,
a szerelemről is talán,
a rét szépséges virágairól,
egy örök Isten asztalán.

Örömöt akartam hozni néked
e szomorú, bús világba,
arcodra mosolyt csalni könny helyett,
Én: a szegény Botcsinálta.

S most itt ülök a papíros felett,
csendben, a sorokra várva,
valami szépet szeretnék írni;
de tollam sincs tintába mártva.

Ott legbelül, megfájdul valami,
mi a boldogságod hozná,
s belesajdul hasztalan életem:
cseppnyi könny kellett csak hozzá.

S most itt fájnak a régen múlt évek,
a sok gyáva megalkuvás,
a görbült gerincű hajlongó félsz,
s kényszerült alázkodás.

Pedig a szépről akartam írni,
egy sort, két sort, talán többet;
arról, ami felemel vagy hódít,
s megérdemel egy csepp könnyet.

Pest - Buda, 2014. január 13.

Egy tiltott bolygóra születtem,
hol teremtőm is elhagyott,
nincs elődöm, tán utódom sem,
kire e semmit ráhagyom.

És nincs, ki átöleljen féltve,
- Anya, ki önzetlen szeret -
kinek vállán elsírjam vétkem,
hogy megbocsássa bűnömet.

Vak vagyok e setét világban,
hol nincsenek fénylő napok,
hol nincsenek soha kérdések,
se nyugvást adó válaszok.

Csak a kétségek egét látom.
Valós e nyomorult világ?
Vagy pusztán képzeletem műve,
mit teremtőm is megutált.

Bár ne születtem volna soha.
Miért lettem, s kiért vagyok?
Elveszett nemlétem gyászolom,
mint holtját az, kit itt hagyott.

Pest - Buda, 2013. július 27-28.

Nem tudom, mitől döglik a légy.
Azt sem, ki mitől lesz gazdag.
Nem vagyok okos, sem szép,
Engem mindig csak becsaptak.

Nem tudom, merre van előre,
És már azt sem, merre a hátra,
Rég kihajtottak már a legelőre,
S ráfizettem a sok páva táncra.

Nem tudom már, ki is a barát,
És hol van a vármegye tornya.
S deresre húznak-e majd ezért,
Ha a Fő-főispán azt mondja.

Nem tudom, hogy a sok tökfej
Jóllakott-e már a lopott konccal,
Nem értem a tolvajnyelvet:
Elosztanak majd engem nyolccal.

Azt tudom, hogy a csirkefarhát elég,
Sőt még sok is az ilyen vén Koloncnak.
Azt is tudom, hogy a "perzekutorok"
E pár soromért tán meg is botoznak!

Budatétény, 2022. szeptember 7

( opusz ön-irónikusz )

Szép vagyok no, mi tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt szemmel nem látja más.
Szépen menekül a hajam,
ettől az (állítólag) okos fejtől,
fogaim is ritkulnak már,
s nem álmodok újabb nejről.

Jó is vagyok, mi-tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt már nem kóstolja más.
Szépen kopik a gondolat,
abból az (állítólag) okos fejből,
soraim is fakulnak már,
s nem álmodom barna-serről.

Jól elvagyok, mi tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt én nem érzem: csak Más.
Szépen kihullnak az évek
még hátralévő foszlott életemből,
s Isten tükre előtt látni -
fogom magam hamar: szemből.

Pest-Buda, 2016. július 30.

(Tiborc újkori sirámai)

Hej kelmed pedig mit pöffeszkedik feszt ott fenn,
és pocsolja nekünk az észt rocska-szám itt lenn.
Kelmed még a csicset csak jó anyjánál szopta,
mikor mi izzadtunk e földön robotolva.
Lám fent cifrálkodik most a soktornyú házban,
flangál a sok-sok tudás fölösen agyában.

Nem segít kenden a szűr s rajta holmi pityke,
amit kend ott hablatyol, az csak tized icce.
Kortyintásnyi ige a lenti valóságból,
szüzesség nélküli párta egy puszta vágyból.
Álmában pendely s zsindely kuszálódik össze,
varjún látott dolmány s hárász vár törökre.

Kend magyarabb tán még holmi Árpád fiánál,
zavarja az élet: beljebb nem lát orránál.
Lenézi a parasztot, szavát meg nem érti,
fertály s fortély szavak közt agya menettérti;
s tyúkjainknak csicseit szorgosan keresve,
rükvercbe kapcsolt a világtörténelembe’.

( Pest - Buda 2014. november 30.)