Ne szeress engem,nem tudok szeretni,
régen megfagyott jégbe zárt szívem,
ne menj előttem,nem bírlak követni
reszkető lábam nem bír lépni sem.

Tegnap még azt hittem úgy tudok szeretni,
perzselő lángom mindent elveszejt,
zúgó viharként mindent felkavarva
s nem lesz erő,mi ellen áll nekem.

Tomboló tűzzel eltaposva mindent,
amíg kioltod perzselő tüzem,
mint tűz és víz,egymásba rohanva
amíg sisteregve,forrva megpihen.

Mára csikorgó,zúgó hideg tél jött
,jégbe borítva forrongó tüzem,
egyetlen jégcsapban eltemetve mindent,
míg égő fájdalmam benne megpihen.

Jöhet pusztító tűz,vagy orkán
jöhet elsöprő szélvihar
jöhet tűzvész,hogy mindent felégessen,
s ne legyen semmi,mi visszatart.

Jöhet tomboló özönvíz,
hömpölygő.zúgó áradat,
már semmi sincs,mi visszatartson,
az utolsó láncszem is elszakadt.

Most mindent elsöprök,porrá zúzok,
hömpölygő lávaként messzire,
mint forrongó,tüzes,hörgő vulkán,
s nem csitíthat le semmi sem.

Ma viharként elsöprök mindent,
pusztító lánggal perzselek,
s mikor már mindent fel égettem,
akár a szélvész,elmegyek.

Nem kérdem tőled honnan jöttél,
nem kérdem tőled mért vagy itt,
hiszen szemednek csillogása,
perzselő fénye elvakít.

Nem várok tőled hazug bókot
nem várok hazug csókokat,
csak annyit mit magadnak kívánsz,
s mit szeretnél hogy visszakapj.

Lehetsz fény,amely rám világít
csak ne takard tőlem a napot,
csak annyit kérj,mit én is várok,
Fogadj el úgy,ahogy vagyok.

Ne játssz a tűzzel! Perzsel,éget,
minden mit érint lángra kap,
Ne játssz a tűzzel! Csak martalék lesz
ami belőled megmarad.

Ne játssz a tűzzel,nem kímél meg!
Csak lángol,s örökre megsebez,
ne játssz a tűzzel! csak megéget,
s nem bírsz már többé élni sem.

Ne játssz a tűzzel,ne kapj lángot!
S ha mégis,kerüld el messzire!
Mit érint csak üszkös,kopár sík lesz,
s tova söpör majd messzire.

Menj inkább messze!Hol zúgó szélben
lágyan csörtet a kis patak,
könnyeid elviszi messze,
s csitul a láng ,mely fogva tart.

Minek a szó,és minek a hang,
ha nem látom arcodat soha?
Minek az emlék,minek az álom?
Hisz örökre csak álom marad.

Minek a vágy és minek e tűz,
csak fölperzseli az arcodat,
minek a patak ha nincs benne víz?
Hisz nem csitítja a szomjadat.

Minek a fa ha kiszáradt régen
s nem adhat árnyékot soha?
Minek az otthon ha kihűlt már régen
s nem süt rád szeretet sugara?

Jobb volna elmenni, felégetni mindent,
s ha már utána semmi sem marad
megcsitult lélekkel új utakra lépni,
s temetni mindent mi itt maradt.