Idő 
Értékelés 
Értékelés Emlékeim kertjében gyomlálok.
Szinte nincsenek is virágok.
Néhol látszik egy kis szín a kertben.
Ez gyom, állok előtte leverten.
Kaszáljuk le akkor az egészet.
Nem lesz kertem ám a bú tenyészet.
Kiírtom az összes gyomot innen.
Mondom én bőszen, és kevélyen.
No, de mi marad akkor nekem itt?
Mindent emlékek hullája borít.
Lehet létezni emlékek nélkül?
Vagy elveszünk a semmiben végül.
Szinte nincsenek is virágok.
Néhol látszik egy kis szín a kertben.
Ez gyom, állok előtte leverten.
Kaszáljuk le akkor az egészet.
Nem lesz kertem ám a bú tenyészet.
Kiírtom az összes gyomot innen.
Mondom én bőszen, és kevélyen.
No, de mi marad akkor nekem itt?
Mindent emlékek hullája borít.
Lehet létezni emlékek nélkül?
Vagy elveszünk a semmiben végül.
Borús éra – szélvihar…
Mentem volna ki a szabadba… nem voltam régen…
De vad, sötét, ólmos felhők lógtak le az égen.
Láttam, az út is nyálkás, csúszós, és sáros
És ez szabadba, nem kedvező, nem sármos.
Esik a fránya eső, hideg szél is fúj,
Még a kutyát is beengedem, muszájbúl.
Szegény pára ne szenvedjen, a rossz időtől,
Bent összebújva szabadulunk, csömörömtől?!
Kint… látom, a hideg szél dühöngve süvít, vadul,
Jobb nem kimenni, ő az úr, magának pazarul…
Bízunk kutyámmal, minden szélvihar véget ér egyszer
S kimegyünk a saját kiskertünkbe… ott nem lesz vegyszer!
A kéményben még haragosan fütyül a szél,
Behallik dallama… most semmi jót nem ígér.
Sötétlila felhők, kutyámmal vágyjuk, távozzatok!
Nekünk, ne süvítsetek, inkább menjetek hozzátok.
Hosszúra nyúlt, ez a hűvös, esős időszak
És bízok benne vége lesz… borús érának.
Én akkor gondtalanul élvezhetem, kertemben szabadságot,
Lesz szép napsütötte táj… Mi szívemben gyújtja szeretetlángot.
Vecsés, 2013. június 19. – Kustra Ferenc József
Mentem volna ki a szabadba… nem voltam régen…
De vad, sötét, ólmos felhők lógtak le az égen.
Láttam, az út is nyálkás, csúszós, és sáros
És ez szabadba, nem kedvező, nem sármos.
Esik a fránya eső, hideg szél is fúj,
Még a kutyát is beengedem, muszájbúl.
Szegény pára ne szenvedjen, a rossz időtől,
Bent összebújva szabadulunk, csömörömtől?!
Kint… látom, a hideg szél dühöngve süvít, vadul,
Jobb nem kimenni, ő az úr, magának pazarul…
Bízunk kutyámmal, minden szélvihar véget ér egyszer
S kimegyünk a saját kiskertünkbe… ott nem lesz vegyszer!
A kéményben még haragosan fütyül a szél,
Behallik dallama… most semmi jót nem ígér.
Sötétlila felhők, kutyámmal vágyjuk, távozzatok!
Nekünk, ne süvítsetek, inkább menjetek hozzátok.
Hosszúra nyúlt, ez a hűvös, esős időszak
És bízok benne vége lesz… borús érának.
Én akkor gondtalanul élvezhetem, kertemben szabadságot,
Lesz szép napsütötte táj… Mi szívemben gyújtja szeretetlángot.
Vecsés, 2013. június 19. – Kustra Ferenc József
Meditáció a volt-on… vagy múlton…
Visszanézve, van egy csomó üresnek vélt meg tán' sánta volt, évem,
Ahogy ezen elmélázok rájövők, hogy ez az én messzeségem!
Futva, loholva üldöz múltam, mint veszett, nem is olyan málén.
Járatlan úton van és a kalapja, látom mégsem áll csálén.
Futkározása közben a láncait veszti, hátha így célját éri,
Hogy én meg nem állok ott az első sarkon, őt várva, ezt meg nem érti.
*
Életkapuban csak
Topogok, úgy be is mennék.
Létem, bíz’ nem enged!
Még élnem kellene, tenném...
Vaj’ boldogságom elnyerném?
*
Strandszékem az udvar
Közepén napozik. Ülnék.
Elveszett a múltam…
Vannak álmaim, vágyaim,
Csak ülök sorsom átkain.
*
Van egy fa hokedlim,
Garázs előtt, ázik-fázik…
A múltam ül rajta!
Életem romokba hever,
Vállaim nyomja sors-teher.
*
A múltam, fölöttem és elém néz
Ez jelenti, éltemben nincsen méz?
Szélvihar is megelőzött, félrelökött, csendben dühöngve elrohant,
Magával vitte a régi villámokat, melyek közül sok… megfogant.
Homály van mögöttem, ez a fránya élet volt jó és rossz, de, már csak régvolt,
Ha tudni akarok valamit, építsek várat, keressek homokozót.
*
Őszömben nem csak a
Voltam homálya… félénk sors!
Nyíltan sunyi a múlt?
Őszöm talány, ködös voltom,
Ádáz a múlt, félem sorsom.
*
Szomorúan nem is
Látom, merre van… jövő út!
Lesz tavasz, lelkemben?
Csüggedt létem boncolgatom,
Vár-e jövő? Fontolgatom…
*
Irgalmas kín az élet, pusztulásomban a múltam
Mire a kaszás megjön, látni fogja, kifakultam…
A múlt szele arról zúg, hogy én is voltam... most meg már, miért nem?
Látom a jelenem is sötétség, nem világos a miértem.
Ebbe a vaksötétbe, múltba élek, a libabőrömben reszketek,
Ha voltam az én múltamba, akkor oda, vissza miért nem mehetek?
Lehet itt bármilyen sötét, a szél zúgását már meghallottam,
Megöregedtem közben, egyszer majd én leszek saját halottam.
Ha jobban látnám a múltamat, akkor lenne lelkemben világosság,
Az álmaim mennyországáról meg azt is hihetném, ez másnaposság.
*
Néma a messzeség,
Úgy látom, cicázik velem…
Szél ül, árokparton.
Csalogat, nesztelen távol,
Mozdulatlanság... csend bájol.
*
Az életem, őszi tájában járva,
Kiégett fűcsomók között sétálva,
Merengek, hogy, hogyan is volt régen,
Miért van az… a régi fényképen?
Tudatommal a múltam sírjában fekszem,
Gesztenyésben a gesztenyéket felszedem
És majd igyekszek, hogy én, magamnak tetszem…
*
Az utolsó, cérnát
Szaggató pillanat, hallgat!
Még több türelem kell?
Békés csend honol a tájon,
Nem bánt senki, nincs mi fájjon.
*
A szürkés felhőhegy az égen állva, nem mozog,
Lelkem is volt, és talán a múltban éppen kocog.
Sötét a csendes éj, nem hallom ki, aki morog.
Őszöm tájékain sétálgatva, velem nem tart tán' senki,
Mélázva a múlton, képzelődők, hogy voltam én valaki…
Körülölel jótékony csend, bennem ezzel valamit megment,
Életzajban hallgatom, de már nincs… eszerint ő, rég elment.
*
Őszöm várja telet,
Szolgálata, lassan lejár.
Tényleg, múltban voltam?
Ősznek vége, telet várom,
Voltom múlté... örök álom.
*
Életváram falai porladoznak, bár még bent lakik a múlt,
De, ha minden leomlik, akkor lesz az, hogy az én múltam kimúlt.
Majd ha, meghalok, sírt ásnak nekem, és én abba fekszem,
Ott a hidegben, fázósan a múltamat elfelejtem,
És már senkit nem fog érdekelni, hogy ki is lehettem.
Vecsés, 2017. augusztus 28. – Szabadka, 2017. október 16. – Kustra Ferenc – a verset és a HIAQ –kat én írtam, a HIAQ –k alá a verset, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. A versrész címe: ,,Csalogat, nesztelen távol’’
Visszanézve, van egy csomó üresnek vélt meg tán' sánta volt, évem,
Ahogy ezen elmélázok rájövők, hogy ez az én messzeségem!
Futva, loholva üldöz múltam, mint veszett, nem is olyan málén.
Járatlan úton van és a kalapja, látom mégsem áll csálén.
Futkározása közben a láncait veszti, hátha így célját éri,
Hogy én meg nem állok ott az első sarkon, őt várva, ezt meg nem érti.
*
Életkapuban csak
Topogok, úgy be is mennék.
Létem, bíz’ nem enged!
Még élnem kellene, tenném...
Vaj’ boldogságom elnyerném?
*
Strandszékem az udvar
Közepén napozik. Ülnék.
Elveszett a múltam…
Vannak álmaim, vágyaim,
Csak ülök sorsom átkain.
*
Van egy fa hokedlim,
Garázs előtt, ázik-fázik…
A múltam ül rajta!
Életem romokba hever,
Vállaim nyomja sors-teher.
*
A múltam, fölöttem és elém néz
Ez jelenti, éltemben nincsen méz?
Szélvihar is megelőzött, félrelökött, csendben dühöngve elrohant,
Magával vitte a régi villámokat, melyek közül sok… megfogant.
Homály van mögöttem, ez a fránya élet volt jó és rossz, de, már csak régvolt,
Ha tudni akarok valamit, építsek várat, keressek homokozót.
*
Őszömben nem csak a
Voltam homálya… félénk sors!
Nyíltan sunyi a múlt?
Őszöm talány, ködös voltom,
Ádáz a múlt, félem sorsom.
*
Szomorúan nem is
Látom, merre van… jövő út!
Lesz tavasz, lelkemben?
Csüggedt létem boncolgatom,
Vár-e jövő? Fontolgatom…
*
Irgalmas kín az élet, pusztulásomban a múltam
Mire a kaszás megjön, látni fogja, kifakultam…
A múlt szele arról zúg, hogy én is voltam... most meg már, miért nem?
Látom a jelenem is sötétség, nem világos a miértem.
Ebbe a vaksötétbe, múltba élek, a libabőrömben reszketek,
Ha voltam az én múltamba, akkor oda, vissza miért nem mehetek?
Lehet itt bármilyen sötét, a szél zúgását már meghallottam,
Megöregedtem közben, egyszer majd én leszek saját halottam.
Ha jobban látnám a múltamat, akkor lenne lelkemben világosság,
Az álmaim mennyországáról meg azt is hihetném, ez másnaposság.
*
Néma a messzeség,
Úgy látom, cicázik velem…
Szél ül, árokparton.
Csalogat, nesztelen távol,
Mozdulatlanság... csend bájol.
*
Az életem, őszi tájában járva,
Kiégett fűcsomók között sétálva,
Merengek, hogy, hogyan is volt régen,
Miért van az… a régi fényképen?
Tudatommal a múltam sírjában fekszem,
Gesztenyésben a gesztenyéket felszedem
És majd igyekszek, hogy én, magamnak tetszem…
*
Az utolsó, cérnát
Szaggató pillanat, hallgat!
Még több türelem kell?
Békés csend honol a tájon,
Nem bánt senki, nincs mi fájjon.
*
A szürkés felhőhegy az égen állva, nem mozog,
Lelkem is volt, és talán a múltban éppen kocog.
Sötét a csendes éj, nem hallom ki, aki morog.
Őszöm tájékain sétálgatva, velem nem tart tán' senki,
Mélázva a múlton, képzelődők, hogy voltam én valaki…
Körülölel jótékony csend, bennem ezzel valamit megment,
Életzajban hallgatom, de már nincs… eszerint ő, rég elment.
*
Őszöm várja telet,
Szolgálata, lassan lejár.
Tényleg, múltban voltam?
Ősznek vége, telet várom,
Voltom múlté... örök álom.
*
Életváram falai porladoznak, bár még bent lakik a múlt,
De, ha minden leomlik, akkor lesz az, hogy az én múltam kimúlt.
Majd ha, meghalok, sírt ásnak nekem, és én abba fekszem,
Ott a hidegben, fázósan a múltamat elfelejtem,
És már senkit nem fog érdekelni, hogy ki is lehettem.
Vecsés, 2017. augusztus 28. – Szabadka, 2017. október 16. – Kustra Ferenc – a verset és a HIAQ –kat én írtam, a HIAQ –k alá a verset, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. A versrész címe: ,,Csalogat, nesztelen távol’’
Ahogy sétálva lassan beértem erdőbe, a szépség, szinte megdermesztett!
Ahogy körülnéztem, ugyanazt láttam, mint tavaly. Meglepetés lebegtetett!
Ahogy fölnéztem, a tavaszi lombkoronát erdő hordta! Gyönyörködtetett!
A nap is sütött már, tavasziasan erősen, kezdett jól melegíteni,
De, az erdő lombjaik között, csapdába esett… nem lehetett segíteni!
Itt buzgón dúlt kora-nappali estve, mit nem lehetett kivilágítani.
Hogy a szépség eme mesés csendjét kiélvezzem,
Egy picike füves dombra ültem, majd eldőltem.
Ezt felemésztő buzgalommal, szundikálássá fejlesztettem.
Jólesett, tán' még horkantottam is, így semmire nem figyeltem!
(3 soros-zárttükrös csokor)
Bizony, egy kicsit, pihenésként a fűbe dőltem,
Aztán már csak azt éreztem, hogy lélekben éltem…
Bizony, egy kicsit, pihenésként a fűbe dőltem.
*
A rám törő vihart nem láttam meg a fakoronáktól,
De rosszul esett, nagyon is féltem a sok villámlástól…
A rám törő vihart nem láttam meg a fakoronáktól.
*
Egy rettenetesen mogorva és zord villám lecsapott,
Nem voltam messze, a fa kigyulladt, gyorsan lángra kapott…
Egy rettenetesen mogorva és zord villám lecsapott,
*
Nyakam közé kaptam a lábam, hogy futásnak induljak,
De, azonnal fának mentem, jaj, miként, hogy szabaduljak?
Kábán néztem, megjött több villám, közöttük a testvére is,
Ugyanoda csapott le, közelembe… Szabadulnék, hogy is?
A tűz átterjed a szomszédos fákra, gyorsan, nagyon égtek,
De eső nem jött… elmosta volna, tűzet! Ez kéne néktek!
A veszetten viharos szél, letört egy nagy ágat,
A kegyetlen vihar, fejemre sodorta ágat...
Mikor leütött az ág, megjött egy villám a másik irányból,
Lecsapott, fa már égett is, én meg hogy jutok ki válságból?
Rettenetes volt a hangja,
Éreztem kábaságomba…
Döbbenetesen észleltem, jól-nagyon belerondítottam gatyámba,
És akkor ért oda –éppen- az erdőkerülő végre- valahára…
Talán a bajba került turisták mentsvára?
Látta, hogy támolygok, biz' segít nemsokára?
(3 soros-zárttükrös)
Karjaimnál fogva erősen megrázott, hogy térjek magamhoz,
Mire felébredtem és visszatértem létembe... meleg naphoz…
Karjaimnál fogva erősen megrázott, hogy térjek magamhoz.
Hmm… most jövök rá, mennyire -igen gyorsan- elnyomott buzgóság,
Viszont jó, hogy felkeltettem, rossz álmom volt, jó nagy marhaság.
Volt valami villámlás, dörgő vihar… ez mind, hagymázasság?
Körbeforogtam, mindenfelé szép nyári volt az idő,
De órám nincs, csak éreztem letelt a pihenő idő!
Tudtam, hogy ma kellett erre járnom… kiránduló idő!
Vecsés, 2021. február 3. – Kustra Ferenc József
Ahogy körülnéztem, ugyanazt láttam, mint tavaly. Meglepetés lebegtetett!
Ahogy fölnéztem, a tavaszi lombkoronát erdő hordta! Gyönyörködtetett!
A nap is sütött már, tavasziasan erősen, kezdett jól melegíteni,
De, az erdő lombjaik között, csapdába esett… nem lehetett segíteni!
Itt buzgón dúlt kora-nappali estve, mit nem lehetett kivilágítani.
Hogy a szépség eme mesés csendjét kiélvezzem,
Egy picike füves dombra ültem, majd eldőltem.
Ezt felemésztő buzgalommal, szundikálássá fejlesztettem.
Jólesett, tán' még horkantottam is, így semmire nem figyeltem!
(3 soros-zárttükrös csokor)
Bizony, egy kicsit, pihenésként a fűbe dőltem,
Aztán már csak azt éreztem, hogy lélekben éltem…
Bizony, egy kicsit, pihenésként a fűbe dőltem.
*
A rám törő vihart nem láttam meg a fakoronáktól,
De rosszul esett, nagyon is féltem a sok villámlástól…
A rám törő vihart nem láttam meg a fakoronáktól.
*
Egy rettenetesen mogorva és zord villám lecsapott,
Nem voltam messze, a fa kigyulladt, gyorsan lángra kapott…
Egy rettenetesen mogorva és zord villám lecsapott,
*
Nyakam közé kaptam a lábam, hogy futásnak induljak,
De, azonnal fának mentem, jaj, miként, hogy szabaduljak?
Kábán néztem, megjött több villám, közöttük a testvére is,
Ugyanoda csapott le, közelembe… Szabadulnék, hogy is?
A tűz átterjed a szomszédos fákra, gyorsan, nagyon égtek,
De eső nem jött… elmosta volna, tűzet! Ez kéne néktek!
A veszetten viharos szél, letört egy nagy ágat,
A kegyetlen vihar, fejemre sodorta ágat...
Mikor leütött az ág, megjött egy villám a másik irányból,
Lecsapott, fa már égett is, én meg hogy jutok ki válságból?
Rettenetes volt a hangja,
Éreztem kábaságomba…
Döbbenetesen észleltem, jól-nagyon belerondítottam gatyámba,
És akkor ért oda –éppen- az erdőkerülő végre- valahára…
Talán a bajba került turisták mentsvára?
Látta, hogy támolygok, biz' segít nemsokára?
(3 soros-zárttükrös)
Karjaimnál fogva erősen megrázott, hogy térjek magamhoz,
Mire felébredtem és visszatértem létembe... meleg naphoz…
Karjaimnál fogva erősen megrázott, hogy térjek magamhoz.
Hmm… most jövök rá, mennyire -igen gyorsan- elnyomott buzgóság,
Viszont jó, hogy felkeltettem, rossz álmom volt, jó nagy marhaság.
Volt valami villámlás, dörgő vihar… ez mind, hagymázasság?
Körbeforogtam, mindenfelé szép nyári volt az idő,
De órám nincs, csak éreztem letelt a pihenő idő!
Tudtam, hogy ma kellett erre járnom… kiránduló idő!
Vecsés, 2021. február 3. – Kustra Ferenc József
Működésképtelen család voltunk.
Magyarságunk rendkívül riasztó,
hol semmi más nem volt eltűrve.
Bármi amit más nyelven olvastam vagy mondtam
a hangos magyar által le lett gyűrve.
Apám beképzelt volt és mindenkinél
mindent jobban tudott mint bárki más.
Büszkesége az egekig kiáltott,
de szeme majd kiesett és nyála csurgott
ha serdülő kislányokat látott.
Anyám állandóan csak panaszkodott;
neki soha semmi sem tetszett.
Az összes gyermekkori fényképeimen
örök zord kifejezése sötét
hangulatot és árnyékot vetett.
A kevés barátaim kik ismerték szüleim
hátuk mögött megjegyezték:
- Nagyon furcsák . . . mások mint mi szüleink . . .
Nem csoda hogy skizofrén vagy . . .
Hagyd el őket . . . a szülők nem főnökeink.
Igen, az a kimondhatatlan szó ‘skizofrén’,
mely mint Káin jele, csak orvosi
szak-könyvekben és szótárban található,
S más csúnya szavakkal mint ‘pszichózis’
Csak zavartsággal megmagyarázható.
- Minek neked barát ha vannak szüleid?
Anyám szavai melyek által kívántam megfojtódna.
- ?gy legalább magyarnak tudunk,
Egy nagy ajándék mely évek öröksége,
Melyre visszagondolhatsz ha majd elhunyunk.
De nehéz volt tőlük szabadulni;
Sosem menekültem szemük alól,
És mindenhova magukkal vonszoltak,
Mint pórázos, szájkosaras kutyát.
Csak magam tudtam mennyire megbántottak.
Könyvek lettek legjobb barátaim;
Oktatóim, tanácsadóim, szövetségeseim;
Sok köztük oly ritka kincs, úgy éreztem magam
mintha titkos páncél terembe törtem volna be melyben
a világ legnagyobb elméi töltötték fel poharam.
Talán most már nem is csoda e hosszú évek után
Melyekben küszködtem, buktam, és néha győztem
– az élettel vesződés mely által megálltam helyem –
Hogy végre én is, sötét emlékeim és hegeimtől elnézve,
Tisztán és hangosan jelentem ki helyzetem.
Magyarságunk rendkívül riasztó,
hol semmi más nem volt eltűrve.
Bármi amit más nyelven olvastam vagy mondtam
a hangos magyar által le lett gyűrve.
Apám beképzelt volt és mindenkinél
mindent jobban tudott mint bárki más.
Büszkesége az egekig kiáltott,
de szeme majd kiesett és nyála csurgott
ha serdülő kislányokat látott.
Anyám állandóan csak panaszkodott;
neki soha semmi sem tetszett.
Az összes gyermekkori fényképeimen
örök zord kifejezése sötét
hangulatot és árnyékot vetett.
A kevés barátaim kik ismerték szüleim
hátuk mögött megjegyezték:
- Nagyon furcsák . . . mások mint mi szüleink . . .
Nem csoda hogy skizofrén vagy . . .
Hagyd el őket . . . a szülők nem főnökeink.
Igen, az a kimondhatatlan szó ‘skizofrén’,
mely mint Káin jele, csak orvosi
szak-könyvekben és szótárban található,
S más csúnya szavakkal mint ‘pszichózis’
Csak zavartsággal megmagyarázható.
- Minek neked barát ha vannak szüleid?
Anyám szavai melyek által kívántam megfojtódna.
- ?gy legalább magyarnak tudunk,
Egy nagy ajándék mely évek öröksége,
Melyre visszagondolhatsz ha majd elhunyunk.
De nehéz volt tőlük szabadulni;
Sosem menekültem szemük alól,
És mindenhova magukkal vonszoltak,
Mint pórázos, szájkosaras kutyát.
Csak magam tudtam mennyire megbántottak.
Könyvek lettek legjobb barátaim;
Oktatóim, tanácsadóim, szövetségeseim;
Sok köztük oly ritka kincs, úgy éreztem magam
mintha titkos páncél terembe törtem volna be melyben
a világ legnagyobb elméi töltötték fel poharam.
Talán most már nem is csoda e hosszú évek után
Melyekben küszködtem, buktam, és néha győztem
– az élettel vesződés mely által megálltam helyem –
Hogy végre én is, sötét emlékeim és hegeimtől elnézve,
Tisztán és hangosan jelentem ki helyzetem.
