A Most-ban van a lelkünk
mely el tud olykor veszni
Nekünk kell magunkban
Egyedül keresni.

Mindig
Ma van az ideje
Örömöt faragni
Egy szeretet-mosolyal
Kis derűt osztani.
Ma van az ideje pár mókaszikrának
Esténként egy csendes hálaadásnak.

Csak Ma
Lehet a holnapot medrébe terelni
A hangulat színeit szépre keverni
Gyönggyé csiszolni a tett értékét
Ma lehet
Áldani az egyedi naplementét.

A Mostban van a lelkünk
Mely el tud olykor veszni
Ám a fele ha Másnál
Könnyebb úgy keresni.

Őszben áll
Ráncosodó korom
A fásult lélek
Kérges palástja
A tavasz a nyár
Hol van az már
Csupán pár emlék foszlány

Ajándék a reggel
Minden naplemente
Az elszáradt leveleket
A szél már leverte
Sorvad a hit
Sok remény-terv
A tavaszom s a nyár
Már mögöttem jár

Pár emlék foszlány
Porosodott képek
Szemüvegen át
Kacsintok felétek
Óhajom szerény
Csendes a gondolat
Az Isten talán
Meghallja hangomat
Jól jönne még pár
Tavasz és nyár
Kiket úgy szeretek
Maradhassak veletek

Rügyekről álmodozva
A delelő kurta napsütesben
Fellélegezne
Zsenge levelekkel felvértezve
A tömött hóba csomagolt
Bársonyos kikelet,

De az időt
Sürgetni nem lehet.

Már az óősöknek
Kinyilatkoztatva megírattatott:
Mindennek meg van a maga ideje.
...mint ahogy a tavasznak is,
És még sok ezernyi másnak,
...mint ahogy
Ideje van a várakozásnak
Is.
Ahol alázattal meglapul az óhajtott
Gyümölcs édessége.
A várakozásban van
Parázslik majd lángra lobban
Minden változás fényessége.

betonfalakba zárt csendem
meg nem osztom senkivel
néha mégis szólok a falhoz
bár tudom hogy úgysem felel
magányom magam választottam
ahhoz senkinek sincs köze
miként mikor és hogyan szállt rám
a világ rettenetes összes közönye
voltam forró vérű ifjú én is
dacoltam a hétfejűekkel
azt hittem dicső a harcom
s a nap csak miattam kel fel
szerencsétlen faltörő kos én
nyitott volt előttem minden kapu
hiába intettek a felnőttek
és sírt miattam szegény anyu
konokságom lett a vesztem
a sok pofára esés fájt
meg nem hajoltam eltörtem
s most alig cipelem a mát
azt hiszem egy lesz a sorsom
a tehetetlenné vált vénekkel
feketében templomba járok
s fohászkodom gajdoló énekkel
már mindegy miként miért
utam vége közeleg
annak is ez lesz a sorsa
aki lelkében sosem volt beteg

Kicsi egér cini-cin
Szánkázott egy kék frizbin.
Nem vacogott, szomorkodott
Vidáman egy csúszdán siklott
Le a hóba nagy sebesen.
Így mulatott ő a télen!
Nem baj ha fagy, vagy fúj a szél!
Ugrándozik a kis egér.

Óvaintik rokonai reszketve,
Gyere pajtás az oduba izibe!
Az a világ nem nekünk lett teremtve!
A biztos fészek itt van lent az üregbe.

Az intő szóra a kis pajkos nem figyel.
Tovább csúszkál a megtalált frizbivel.
Jó a móka a hidegben....melegít!
Sopánkodás a fagy ellen nem segít.
Fütyörészik egerünk most a kertben,
Csak a nóta...az mi számít e percben!

De...
Felfigyelt a víg egérre a macska.
Vacsorára megfelelne a csacska!
Oda osont sompolyogva csendesen,
Majd nagyot ugrott a vadászunk hirtelen.

De...
Az árnyéka elárulta a bajszost.
Terítékre nem kerülök én biz most!
Fürge ám az apró lábú kis szürke,
Cseles ívvel elszaladt hát előle.
Futott-rohant a legközelebbi lyukba,
Elmaradt igy ez a mai vacsora.

Az esetből okult mindkét állatunk.
Nem árt hogyha óvatosabbak vagyunk!