Pacsirta szól fenn az égen
Isten tudja milyen régen.
Milyen régen sír már szegény,
Hej, szívemből száll a remény.
Megállok a keresztútnál
Mint a végső búcsúzónál
Mikor sírtam, kértem, vágytam,
boldogságot nem találtam.
Pacsirta szól a kék égen
Isten tudja milyen régen
Daloljon csak szépen, sokat,
Dalolja a bánatomat.
Isten tudja milyen régen.
Milyen régen sír már szegény,
Hej, szívemből száll a remény.
Megállok a keresztútnál
Mint a végső búcsúzónál
Mikor sírtam, kértem, vágytam,
boldogságot nem találtam.
Pacsirta szól a kék égen
Isten tudja milyen régen
Daloljon csak szépen, sokat,
Dalolja a bánatomat.
Lassan és csendben
Eltűnik minden, minden ami szép
Lassan és csendben
Fátyolba borul majd egy régi kép
Sohase látlak
Halkul már a régi nóta, a nesz,
Sohase látlak
Halk eső, halk könny csendben permetez.
Tán meg se történt,
Tán befedi egyszer gond és moha,
Tán meg se történt
S talán nem is történik meg soha.
Eltűnik minden, minden ami szép
Lassan és csendben
Fátyolba borul majd egy régi kép
Sohase látlak
Halkul már a régi nóta, a nesz,
Sohase látlak
Halk eső, halk könny csendben permetez.
Tán meg se történt,
Tán befedi egyszer gond és moha,
Tán meg se történt
S talán nem is történik meg soha.
Magasra csapkodnak a szilaj hullámok
Genezáreth taván, Genezáreth taván
Álmomban egy hajón, rozzant bárkán járok.
Alattam hullámzik, sikolt, kacag a tó
Genezáreth taván engem egy rév felé
Egy boldog rév felé viszen most a hajó.
Hej, a hullámokat csak elcsitíthatnám,
Hogy jöhetne végre boldogan utánam
Egy másik nagy hajón az én Édesanyám.
Én hívtam magamhoz, és ő jönne, jönne,
Ha az a sok hullám Genezáreth taván
Köztünk nem csapkodna, közöttünk nem lenne.
Pedig vele élni én nagyon szeretnék,
De hullámok zúgnak, és én reszketek még,
Vágyó, hívó szómba belesüvít az ég:
"Romlatlan ősi-lelket leheltem én beléd,
Neked adtam Ádám jobbik természetét,
De elfordulsz tőlem: álmodozva, sírva.
Mondod, hogy így van már a sorsod megírva,
Izzadás, szenvedés, az nem kell már neked,
Genezáreth taván hozzád hát nem megyek.
A valóság nem kell, csábítanak az álmok,
Csengések, sikolyok, vad bíborhullámok,
Kell-e hát a kék ég? Madárdal? Természet)
Kell-e a gyötrelem? Nesze a költészet . . .
Ne lépd át hát többé Genezáreth tavát,
Ne lásd sose többé a te Édesanyád,
Sose legyen sehol szava reményednek,
Dalolj csak, dalolj csak meg úgysem értenek
És vigyázz, megfogan rajtad ez az átok,
Mert álmokért dobtad el az ifjúságod . . ."
Csend lett. Dühhel csaptak tovább a hullámok,
Hiába lázadok, megfogant az átok,
És ennek útjából én ki nem térhetek,
Nyugalmat, pihenést nem remélhetek.
Itt zúg, sír mellettem örökké az átkom:
Álmokért dobtam el az én ifjúságom . . .
Genezáreth taván, Genezáreth taván
Álmomban egy hajón, rozzant bárkán járok.
Alattam hullámzik, sikolt, kacag a tó
Genezáreth taván engem egy rév felé
Egy boldog rév felé viszen most a hajó.
Hej, a hullámokat csak elcsitíthatnám,
Hogy jöhetne végre boldogan utánam
Egy másik nagy hajón az én Édesanyám.
Én hívtam magamhoz, és ő jönne, jönne,
Ha az a sok hullám Genezáreth taván
Köztünk nem csapkodna, közöttünk nem lenne.
Pedig vele élni én nagyon szeretnék,
De hullámok zúgnak, és én reszketek még,
Vágyó, hívó szómba belesüvít az ég:
"Romlatlan ősi-lelket leheltem én beléd,
Neked adtam Ádám jobbik természetét,
De elfordulsz tőlem: álmodozva, sírva.
Mondod, hogy így van már a sorsod megírva,
Izzadás, szenvedés, az nem kell már neked,
Genezáreth taván hozzád hát nem megyek.
A valóság nem kell, csábítanak az álmok,
Csengések, sikolyok, vad bíborhullámok,
Kell-e hát a kék ég? Madárdal? Természet)
Kell-e a gyötrelem? Nesze a költészet . . .
Ne lépd át hát többé Genezáreth tavát,
Ne lásd sose többé a te Édesanyád,
Sose legyen sehol szava reményednek,
Dalolj csak, dalolj csak meg úgysem értenek
És vigyázz, megfogan rajtad ez az átok,
Mert álmokért dobtad el az ifjúságod . . ."
Csend lett. Dühhel csaptak tovább a hullámok,
Hiába lázadok, megfogant az átok,
És ennek útjából én ki nem térhetek,
Nyugalmat, pihenést nem remélhetek.
Itt zúg, sír mellettem örökké az átkom:
Álmokért dobtam el az én ifjúságom . . .
Kis templom, zsámoly, eldugott sarok,
Máma, úgy érzem, sírni akarok,
Elindultam, mert bánt a durva harc,
Előttem síró, szent krisztusi arc.
Imádsággal űzném el a csöndet,
De szemeimből hullnak a könnyek
És én nem vártam tudom hiába:
Nap simította aranyos mezőn
Jött, és kezében kenyeret hozott.
Lépésén titkos rózsák fakadtak,
Lelkének harangja harangozott.
Olyan volt mint királyok királya
Pedig korona nem volt a fején,
Szeretet lámpása volt kezében
Harangzúgás közt jött, csak jött felém.
Keresni jött egy bús álmot itten
Avagy talán inkább az életet?
Mert hiszen mi az élet valóban?
. . . Álom, mely sohase teljesedett.
Egy vágy, amit megálmodunk egyszer
S aminek azt a nevet adjuk: "cél" . . .
Ami után fújva rohanunk el
Amíg az utunk végére nem ér.
Amíg a karunk, kérges két kezünk
Harcol, és kínlódik, az élet csatán,
S amíg a végszót el nem sóhajtjuk
Lecsukódó szemmel: "Édesanyám . . ."
Kis templom, zsámoly, eldugott sarok
Ma és örökké sírni akarok,
És hogyha bánt majd a durva harc
Eljön értem a Krisztusi arc . . .
Máma, úgy érzem, sírni akarok,
Elindultam, mert bánt a durva harc,
Előttem síró, szent krisztusi arc.
Imádsággal űzném el a csöndet,
De szemeimből hullnak a könnyek
És én nem vártam tudom hiába:
Nap simította aranyos mezőn
Jött, és kezében kenyeret hozott.
Lépésén titkos rózsák fakadtak,
Lelkének harangja harangozott.
Olyan volt mint királyok királya
Pedig korona nem volt a fején,
Szeretet lámpása volt kezében
Harangzúgás közt jött, csak jött felém.
Keresni jött egy bús álmot itten
Avagy talán inkább az életet?
Mert hiszen mi az élet valóban?
. . . Álom, mely sohase teljesedett.
Egy vágy, amit megálmodunk egyszer
S aminek azt a nevet adjuk: "cél" . . .
Ami után fújva rohanunk el
Amíg az utunk végére nem ér.
Amíg a karunk, kérges két kezünk
Harcol, és kínlódik, az élet csatán,
S amíg a végszót el nem sóhajtjuk
Lecsukódó szemmel: "Édesanyám . . ."
Kis templom, zsámoly, eldugott sarok
Ma és örökké sírni akarok,
És hogyha bánt majd a durva harc
Eljön értem a Krisztusi arc . . .
Fekete éjszaka. Mélységes, babonás.
Fáfdalmas szikrákkal telisded tele van
Most ébren hányódom felleges ágyamban
S nem tudok aludni többé soha soha:
A Kárpátok alja mért olyan mostoha?
Minő panaszoknak árja zúdul felém?
Micsoda könnyezés, sírás, rívás onnan:
"A nagy háborúban szememre vakultam!"
"Elesett a férjem, épp várandós voltam!"
Nem tudok aludni többé soha soha
A Kárpátok orma mért olyan mostoha?
Ha megyek, bolyongok az Andrássy-úton,
Jobbra ballra tőlem emberroncsok állnak,
Mint tilalomfái a nagy utca-árnak.
Kenyeret! Kenyeret ordítják sírósan,
Mellettük tábla áll, nézem szomorúan,
"Galícia földjén szememre vakultam!"
Nem tudok aludni többé soha soha
A Kárpátok alja mért olyan mostoha?
De az emberár csak hömpölyög az úton,
És ott áll a harcos megrokkanva, rúton,
Segítsetek nekik, gyertek segítsetek
Voltak hajdanában még ők is emberek!
Talán megszánják, de megy a tömeg tovább,
Minek is hallgassa a béna panaszát,
És ő tovább áll ott, kopottan fakultan,
Egy élő mementó: háborúban voltam . . .
S nem tudok aludni többé soha soha:
Az én magyar földem mért olyan mostoha?
Fáfdalmas szikrákkal telisded tele van
Most ébren hányódom felleges ágyamban
S nem tudok aludni többé soha soha:
A Kárpátok alja mért olyan mostoha?
Minő panaszoknak árja zúdul felém?
Micsoda könnyezés, sírás, rívás onnan:
"A nagy háborúban szememre vakultam!"
"Elesett a férjem, épp várandós voltam!"
Nem tudok aludni többé soha soha
A Kárpátok orma mért olyan mostoha?
Ha megyek, bolyongok az Andrássy-úton,
Jobbra ballra tőlem emberroncsok állnak,
Mint tilalomfái a nagy utca-árnak.
Kenyeret! Kenyeret ordítják sírósan,
Mellettük tábla áll, nézem szomorúan,
"Galícia földjén szememre vakultam!"
Nem tudok aludni többé soha soha
A Kárpátok alja mért olyan mostoha?
De az emberár csak hömpölyög az úton,
És ott áll a harcos megrokkanva, rúton,
Segítsetek nekik, gyertek segítsetek
Voltak hajdanában még ők is emberek!
Talán megszánják, de megy a tömeg tovább,
Minek is hallgassa a béna panaszát,
És ő tovább áll ott, kopottan fakultan,
Egy élő mementó: háborúban voltam . . .
S nem tudok aludni többé soha soha:
Az én magyar földem mért olyan mostoha?