Boldog „öregség”
A boldogság egy csodás érzelem.
Ki miért boldog? Nincs arra értelem!
De idős, s agg korban lehet-e boldogság?
- Ha szeretet ölel, törődés és jóság!
Megtartó kegyelem gyöngéden körülvesz,
és benne a lélek szüntelen örvendez.
Míg a puha béke naponta rád árad,
áldásokban jársz, és lelked el nem fárad.
És a kedves szavak, ha szívedre hullnak,
finom öleléssel lágyan átkarolnak…
Miként a szilárd pajzs, védenek és óvnak,
mint a kisgyermek-kéz, féltőn simogatnak.
Találd meg magadban az örömök okát,
mosolyodtól gyógyul szíved, s dagadt bokád.
Nézz az őszi fákra, sárguló levélre,
gyönyörködj, s a gondod ilyenkor tedd félre.
Kevéske igénnyel légy megelégedett…
S áraszd mindenkire Te a szereteted!
Ha tiszta elméddel gondolkodni tudsz még,
rád ragyog a reggel, rád nevet a kék ég.
Hiszen elég néked az Isten kegyelme,
ha általa megvan a szíved „fegyelme”…
Nem háborog, panaszt, zokszót sohse hallat,
csak csillog a szemed, mint a fény-sugallat
az örömtől… Mert tudd, minden perc ajándék,
boldogan fogadni kell akarat, s szándék.
Minden napod öröm, mert még él az ÉLET!
Langyos a napsugár, s csodás a természet!
Töltsd hát boldogsággal áldott öregséged,
és légy HÁLÁS mindenért, mig Istenünk éltet!

Szép az őszi színvilág is de, szürkébe csendesül,
A vérző világ, az élőkkel ellehetetlenül…
Ki már elment, ott is marad, immár menthetetlenül.

A haldokló lélek egy lassan szunnyadó parázs,
Megjön halál… ami életkioltó és nem más.
Sírodon látom a szép krizantémok fájdalmát,
Én csak ülök, itt senki nem tudja akaratát…

Itt as sírkertben, sok borostyán átöleli fekhelyeket,
Lehet, hogy ők vigyáznak, őrzik a szépséges, holt lelkeket!

Ki meghalt, hiányzik, megsirattuk és eltemettük,
Sírjára, szép márvány síremléket, koszorút vettünk.
Elmúltak a régi évek, lassan mi is öregszünk…

Régen megholt, régi sírköve már, kissé töredezett,
Ismertem, a gazdája boldog is volt és lelkendezett,
De már nincs, lelke neki is elmúlásba feledkezett.

Elmúltak az évek, itt most bősz őszi szél, rohamoz, fúj,
Igyekszem, nem tudok ellenállni neki... kabátostul.
Arcomról csak nem mállik le a bánat…
Nézem a sírkerti meztelen fákat…
Árva a szívem, dobog, vágyik haza,
Lelkem, megnyugszik-e? Nem tudom, soha.

Vecsés, 2016. július 24. -Kustra Ferenc József

Nem ígérem, hogy minden egyes álmom
hozzám fog szállni minden éjjelen,
hisz zúzott kövekből építettem újra
darabokra hullt régi életem.
Ezer összedőlt régi édes álom
rezegteti meg minden ízemet,
romjai közül nehéz szabadulni,
s ingatag híd, amin hozzád lépkedek.
Tudom, hogy szeretsz, de oly nehéz hinni,
hisz más is ígérte forrón, hogy szeret,
s elhittem néki. Pedig oly hitvány volt, hogy
egyetlen egy könnyet nem érdemelt.
Érzem, hogy szeretsz, és megadnál mindent,
de adj nekem időt, egy keveset,
amíg levetem hatalmas terhem,
amelytől lassan meggörnyedek.
Tudod: szeretlek. Csak annyira másképp.
Olyan félénken, oly félszegen,
s nem bírnám ki, hogy megtépett lelkem
újra csupasz, és sebes legyen.
Szeretlek. Tudod. És annyira mélyen,
hogy minden kis ízem beleremeg,
s nem kérek mást, csak sose engedj el,
akkor sem, mikor nehéz velem.

Emlékszel? Ott, a dús lombú fák közt,
ott mondtad először mennyire szeretsz!
Ott öleltél át remegő karokkal,
s tanúink voltak a hulló levelek.
Oly szépnek láttam az őszülő erdőt,
az arany barnába fordult színeket,
mint a belőlünk áradó érzést,
melytől mindenünk újjászületett.
Emlékszem: milyen boldogan mondtad,
hogy csak én leszek mindened,
karjaid között megcsitulva
elhittem azt, hogy így lehet.
Aztán valahogy megváltoztál,
mint a dércsípte levelek,
melyek fagyosan földre hullva
eltaszítják a meleget.
És most hirtelen lehullt a hályog
szememről, s tudtam: tévedek!
Amit láttam, csak délibáb volt,
nem az vagy, akit szeretek.
Már ne mondj semmit. Hiába szólnál!
Nem tudnék hinni már neked!
Bennem most olyan fagyos lett minden,
mint a dér csípte levelek.

Most valahogy egész másképp fog a tollam,
kuszán írt betűm is sokkal ékesebb,
mint máskor, hiszen most jó anyámhoz írok,
ki minden percében értem létezett.

Virrasztott mellettem mikor beteg voltam,
oly sok estén, és annyi éjjelen,
mint őrző angyal, bár láttam: sokszor fáradt,
s szebbnél szebb meséket mondott énnekem.

Úgy írtam le a legelső betűket,
hogy az Ő kezei fogták tollamat,
s az első könyv, melyet közösen olvastunk,
ma is a legszebb emlékem maradt.

Úgy indított útnak, olyan féltő szívvel,
s hogy könnyebbé tegye választott utam,
ezernyi apró jó tanácsot adva
segített elérni minden álmomat.

Elmúlt az idő. Már elszálltak az évek,
és ha álmaimból semmi sem maradt,
Ő akkor is ott volt, utolsó mentsvárként,
oly sokszor enyhítve minden gondomat.

Ma is úgy vár, és elgyöngült kezével
úgy simítja meg sápadt arcomat,
oly féltve, mint a legdrágábbik kincset,
mit selyembe vonva zárva tartanak.

Édesanyám! Most én, őrizlek téged,
kezemben tartva reszkető kezed,
s imádkozom: e múló földi létben
Isten sokáig tartson meg nekem.